Gáspár Csaba László

M E G H Í V Ó

A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI EGYETEM
Tisztelettel meghívja Önt

GÁSPÁR CSABA LÁSZLÓ

Miért készít műalkotásokat az ember? A művészet antropológiai alapjai
című habilitációs előadására.

AZ ELŐADÁS IDŐPONTJA
2007. február 22., csütörtök 10 óra 30 perc

HELYE
Magyar Képzőművészeti Egyetem
1062 Budapest, Andrássy út 69-71.
Vetítőterem

Megjelenésére számítunk.

Miért készít műalkotásokat az ember? A művészet antropológiai alapjai

Vajon a művészet csupán néhány ember egyéni kedvtelése? A műalkotók, a műértők és -élvezők, és persze a -kereskedők exkluzív szórakozása, ügye, üzlete? Az emberi történelemben, kivált az európai művelődésben semmiképpen nem periférikus, hanem ellenkezőleg, nagyon is szembeötlő a legkülönbözőbb művészeti ágak jelenléte. A kultúrában elfoglalt helye és teljesítménye alapján aligha állíthatjuk, hogy a művészet pusztán néhány különös ember szertelen kedvtelése. Egyrészt a művészek szenvedélye, elszánása, habitusa kétségtelenné teszi, hogy a művészet komoly dolog, nem puszta kedvtelésből készít műalkotásokat az ember. Másrészt a befogadót is művésznek kell tekinteni, hiszen a befogadás is alkotó folyamat. Maga művész feltételezi értő-alkotó befogadóját.
Mindezek alapján, s kivált azért, mert az alkotó és a befogadó oldalán egyaránt művészeti aktivitással találkozunk, még ha különböző formában is, joggal feltételezhetjük, hogy az ember, mint ember lényegi sajátossága a művészetet. A művészet akkor komoly igazán, ha valamely lényegi emberi szükségletből fakad. Miféle szükségletet elégít ki és milyen antropológia alapból fakad a művészet?
Az embert az újabb filozófiai antropológia gondolkodás modelljében az állattal vetik össze. Az újkori filozófiai antropológia különböző nézetet valló képviselői egyetértenek abban, hogy az ember világra nyitott létező, míg az állat a természeti lét zártságában létezik, azaz biológiai struktúrája teljesen meghatározza. Az ember világra való nyitottsága lényegi meghatározatlanságot jelent. Az embernek magának kell meghatároznia környezetét, mégpedig nem úgy, hogy kiválasztja a számára kedvező természeti adottságokat, s ezen optimális környezetbe mintegy befészkeli magát. Sokkal inkább megalkotja azt a környezetet, amiben tartózkodik, ez pedig a kultúra. A kultúra az ember maga építette világa. A kultúra tehát mesterséges alkotás - műalkotás.
A kultúra megalkotása nem abszolút új teremtés, hanem egyebek között a világot alkotó dolgok emberi megmutatása: azoknak a dolgoknak a számbavétele, amelyek az ember szempontjából lényegesek, számára fontosok, szemében értelmesek-értékesek. Végül is az ember számára minden fontos, ami egyáltalán létezik vagy lehetséges, de különböző mértékben. Ilyen értelemben a kultúra az értékelés közege, az a gesztus, amellyel az ember rámutat a létezőkre: nevet ad nekik. A megmutatás soha nem egyszerűen rámutatás, hanem mindig egyben, bár különböző mértékben feltárás is. Ha a művészetnek pusztán csak ábrázoló funkciót tulajdonítunk, akkor is el kell ismerni a valóság feltárásában játszott szerepét. Ennyiben a művészet az ember ama kutató aktivitásának megnyilvánulása, mellyel feltárja önmaga rejtett lényegét, és feltárva azt a világot, amelyben találja magát, meg is alkotja önmagát és világát, a kultúrát.
Környezetének létrehozása során ébred rá az ember önmaga teremtő erejére - előzetes meghatározottságára. Merthogy az ember önalkotása mégsem a semmiből való teremtés, ekkor ugyanis isten lenne. Az ember nem teljesen lényeg nélküli, és a lényegét nem ő maga teremti meg, de ez a lényeg csakis az ember szabad alkotó tevékenysége során realizálódik. Az ember nem a semmiből teremti önmagát, de élete mégsem egy zárt biológiai lefolyás előre kódolt menete, hanem szabad alkotás: az előzetesen adott belső képességek és külső lehetőség egyetlen személyes művé, a névvel, arccal rendelkező, felcserélhetetlen és egyszeri személlyé formálásának a folyamata. Egzisztenciális értelemben tehát minden egyes emberi személy műalkotás, elvégre nem természeti szükségszerűség, és nem merőben véletlen adottságok esetleges találkozása.
Ennek a tényállásnak a mintaszerű megvalósulása a műalkotás. A művész egyrészt szembesül anyagának belső szerkezetével és állagával, amelyhez igazodnia kell; ugyanakkor az alkotás folyamatában úgy veszi igénybe az anyag immanens tulajdonságait, erőit és előzetes meghatározottságait, hogy azok segítségével mégiscsak szabadon fejezze ki autonóm önmagát.