Péli Barna: SZOCMÓZIS

megnyitó: 2013. április 26. 19.00
kiállítást megnyitja: Szoboszlai János, művészettörténész
2013. április 27 - június 1.

Helyszín: DOVIN, 1052 Budapest, Galamb u. 6.

Péli Barna Szocmózis című kiállítása a harmadik alkalom, amikor a galéria egy helyspecifikusan szcenírozott “tömegjelenetet” fogad be, amelynek alanyai purhab-testű figurák vagy “innovatív”, préselt szivacsból készült karakterek. A kiállítás címének szóösszetételében a szocio- előtag erre az emberi sokaságra utal, rendszerezési igényükre pedig “a rendelkezésre álló tér egyenletes kitöltésére törekvő” ozmózis-elv a mértékadó. Az egyneműsítési eljárásnak az alkotó úgy tesz eleget, hogy a Péli-specifikumnak számító módon küszöböli ki a domináns narratíva egyenes vonalú végigvezethetőségét, amellyel trónfosztja az autentikust, nemcsak a történet egésze, de az egyes figurák szintjén is. A történetek időbeli kibomlásával az alakok fizikai megjelenése folyton változó tényező, olyan aktuális adottság, amely szabad igazodásait a trash esztétika anyaghasználata is megelőlegezi. Az a vélemény, amely a kritikában Macherey óta a műtárgyak sokszínűségét és a szerkezetükben bekövetkezett alapető törést hangsúlyozza, - amely után a "műalkotás már nem egyesített vagy szerves, hanem szétszakadt alrendszerek, véletlenszerű nyersanyagok és mindenféle impulzusok lomtára", - tökéletes diagnózist nyújt Péli alkotói gyakorlatára.
Ha visszakanyarodunk a társadalomhoz, amelynek egy szabadon választott szegmensét vagy koncentrált sűrűségét Péli ebben a tizenhét figurában tárja elénk, azt a hobbesiánus értelemben felfogott emberi nyersanyagot kapjuk, amely az átformálástól, rendbe szedéstől, egységbe rendezéstől válik “politikai testté”. Péli szándékolatlan politikussága talán a pop kultúra olyan sajátosságából is teret nyer, amely az eredeti jelentettjétől elszakított jelek szabad kapcsolásában még megengedő az eredetivel szemben. Elég egy kézfelmutatás és az alak Krisztussá lényegül, egy széttárt lábú póz és Courbet-ra asszociálunk, amely felismerésektől az értékelés nem találja a nyugvó pontot, ehelyett intertextuálisan működik. 
Az ezredforduló utáni magyar szobrászat újfiguratív trendje talán kárpótol azért a posztszocialista jelenségért, amely a plasztikában az emberi alak mintázásához ideologikus politikai célzatosságot rendelt. A posztmodern inkább ironikus a mindent-kiforgató karakterében, és az a mese, amit elmesél, szétziláltságában inkább kortünet, mintsem didaktika.

kurátor: Német Szilvi