MÚZEUMOK ÉJSZAKÁJA / ARITMIA_2013: EMPIRE P

Kép: Pinczés József: Köd egyengetés / 2013, olaj, vászon, 60x70cm

EMPIRE P - a közelmúltban a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékén végzett fiatal festőművészek alkotásait bemutató kiállítás

„Itt tartunk most. Ez a kiállítás azt a feladatot tűzte ki maga elé célul, hogy feltérképezze e fiatal generáció törekvéseinek egy részét, regisztrálja a jelenlegi helyzetet, tudatosítsa a közönségben, hogy lényegileg szubkulturális létezésre kárhoztatva ugyan, de él, és dolgozik a magyar festők új nemzedéke.”
Kósa János

Kurátor: Kósa János, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének vezetője

Kiállító művészek:

Bajkó Dániel, Debreczeni Imre, Galambos Áron, Kaliczka Patrícia, Kis Róka Csaba, Kiss Gábor Attila, Kovács Kitti, Kristóf Gábor, Pinczés József, Pintér Dia, Pintér Gábor, Szakszon Imre

A kiállítás a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros ARITMIA című sorozatának része, valamint a Múzeumok Éjszakájának hivatalos programja (http://muzej.hu/).

Megnyitó: 2013. június 22., szombat, 18.00.
Megnyitja: Rieder Gábor művészettörténész, a Flash Art főszerkesztője

Megtekinthető: 2013. augusztus 2-ig, vasárnap kivételével 10.00–18.00 óra között.

Támogató:
Magyar Képzőművészeti Egyetem

További információ:
Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2400 Dunaújváros, Vasmű út 12.
+ 36 25 412-220, , http://ica-d.hu

A Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros fenntartója a Modern Művészetért Közalapítvány, amelyet Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata alapított.

A kurátor nyilatkozata

„Akik mostanában végeztek a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő tanszékén, speciális helyzetben vannak. Ők egy olyan generáció tagjai, akiknek tanulóéveik alatt kellett megtapasztalniuk mindazt a változást, amely alaposan felforgatta választott szakmájuk életét. A 90-es évek végétől fokozatosan fölépülő, ám így is csak éppen hogy beinduló belső piac működése megtorpant, nagy része a válság súlya alatt összeomlott. Az egykor jelentős forgalmat lebonyolító galériák közül sok bezárt, sok a működőképesség határán egyensúlyoz, és a túlélésre játszik. A 2000-es évek egyik reményt adó kulturális jelensége volt, hogy rohamosan növekedett a kortárs művészet iránt érdeklődők köre. Divattá vált kortárs festményeket gyűjteni. Amint a válság beköszöntött, a gyűjtők száma is megcsappant. 2008 előtt sokan úgy gondolták, hogy Magyarországon kialakulhat egy viszonylag széles magángyűjtői réteg, amely eltarthatja a kortárs képzőművészetet, amely ily módon megerősödvén majd kiléphet az európai színtérre és tényezőjévé válhat a világ képzőművészetének. Ez az elképzelés merő illúziónak bizonyult. Magyarország ma fehérebb folt Európa képzeletbeli képzőművészeti térképén, mint valaha volt. Ugyanakkor e generáció tagjai számára is nyilvánvalóvá vált, hogy néhány szomszédos országban utólag sokkal sikeresebbnek tűnő stratégiát dolgoztak ki az ott élő fiatal művészek. Ők ugyanis eleve nem is számítva a belső piac kialakulásának eshetőségére, alulról szerveződve, csapatokat alkotva rögtön külföldön kerestek érvényesülési lehetőségeket.

A fiatal magyar festők már nem csak a YBA és a Lipcsei Iskola tanulságait hasznosítják festészetükben, hanem látni kényszerülnek azt is, hogy Magyarország egyre inkább lemarad a régióbéli társaival való versenyfutásban és ennek kulturális vonatkozásai is vannak. A szomszéd országok tehetséges fiatal művészeit is látókörükbe vonták, azért, mert annak az életérzésnek a sikeres kifejezőit látták meg bennük, amelyhez valami hasonló bennük is él. Látják azt is, hogy jelenlegi állapotában nem nagyon számíthatnak a magyar művészeti intézményrendszerre, mely egyelőre túlságosan lomha, statikus, a világban zajló változásokra reagálni képtelen és egy helyben toporgásával semmiféle lehetőséget nem teremt e generáció képviselői számára. Ebből egyrészről önkéntelenül adódik egyfajta csalódottság-érzés, kishitűség és bizonytalanság. Csökkent is ennek a pályának a vonzereje; társadalmi megítéltsége mély zuhanásban van.

Másrészről viszont adódott egy csomó hozadéka ennek a helyzetnek. Vannak pozitív fejlemények. Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a világban zajlik egy intenzív diskurzus a festészetről. Ebbe az egész világot átfogó beszélgetésbe tulajdonképpen bárki beleszólhat. Ez a folyamatos beszélgetés jórészt a festészet művelése által létezik, és ha az interneten és egyéb fórumokon valaki valami érvényeset és érdekeset dob be a köztudatba, pillanatok alatt nagyon sokan tudomást szereznek róla. Egy festménynek továbbra is az eredetisége, reprodukálhatatlansága a fő varázsa, mégis az internetre fölrakott reprodukciók terjedése nagy szerepet játszik egy a fiatal festők közötti hálózat kiépülésében. Ezen a területen komoly lehetőségei vannak ennek a generációnak. Azt nem állítanám, hogy ez a jelenség fölülírná a hagyományos centrumok-perifériák viszonyrendszerét, de hogy lazít ezen a szisztémán, az bizonyos. Ebben a konstellációban fölértékelődik az identitástudat szerepe a festészetben. Ma is vannak divatok, trendek a festészetben, de ezek egyeduralma, kizárólagossága korántsem oly erős, mint volt korábban. Mihelyst valaki valahonnan új és főleg hitelesnek tűnő elemekkel gazdagítja azt a kialakulóban lévő festői „világnyelvet”, amely mentén a fönt említett diskurzus folyik, tárt karokkal várják hasonszőrű társai a világ bármely részéről.
Az is örvendetes tény, hogy részben ebből a helyzetből fakadóan, de egyéb okokból kifolyólag is, a „kelet-európaiság”, a Kelet- Európára jellemző tárgykultúra és látványvilág, az azt övező gondolatok és érzések teljes polgárjogot nyertek a grand art-ban (ha még lehet egyáltalán grand artról beszélni ebben a helyzetben). Az e területekről érkező művészetet, kiváltképp azon műveket, melyek híven tükrözik ennek a térségnek a speciális léthelyzetét, gondolatvilágát, életérzéseit, sokan az egyetemes kortárs festészet egyik legerősebb jelenségeként értékelik.

Itt tartunk most. Ez a kiállítás azt a feladatot tűzte ki maga elé célul, hogy feltérképezze e fiatal generáció törekvéseinek egy részét, regisztrálja a jelenlegi helyzetet, tudatosítsa a közönségben, hogy lényegileg szubkulturális létezésre kárhoztatva ugyan, de él, és dolgozik a magyar festők új nemzedéke. „
Kósa János, 2013. június