BENCSIK ISTVÁN (1931-2016)
Ma temetik Bencsik István Kossuth- és Prima-díjas szobrászművészt, a Magyar Művészeti Akadémia tagját, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának professor emeritusát.
Bencsik István eredményekben gazdag pécsi alapító-, szervező- és oktatótevékenységével párhuzamosan Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán/Egyetemen is tanított. Somogyi József halála után, 1993 februárjában Sváby Lajos rektor meghívására került a Főiskolára és nyolc éven át – 70. életévének betöltéséig – vezetett osztályt.
Számos budapesti tanítványa folytatta tanulmányait az általa alapított villányi mesteriskolában, ahol egyfajta szerzetesi elmélyültséget, következetes, megfeszített munkát, mentális és morális tisztaságot várt el – vagy követelt meg, ha kellett. Ott érett kiváló szobrásszá Mohácsi András, Kotormán László, Taubert László, Szmrecsányi Boldizsár, Kotormán Norbert, Varga Ferenc.
Később az ő témavezetésével végezte tanulmányait a pécsi Művészeti Kar Doktori Iskolájában Baráz Tamás, Menasági Péter, Hadházy Gergely és Boros Miklós János.
Kő Pállal és tanítványaival, ez év áprilisában Pécsváradon tett látogatásunk alkalmával, még megtapasztalhattuk kikristályosodott bölcsességét, hallhattuk szabatos és megindító megnyilatkozását életről, halálról, munkáról és szobrászatról. Akkor úgy tűnt, számára a halál nem kényszer, inkább szelíd rábeszélés.
Bencsik István, az anyagot átlényegítő legősibb technikát, a szkulptúrát művelte – rendkívüli igényességgel, hozzáértéssel és emelkedett művészi öntudattal. Szobrászatával a torzó problémáját járta körül. A mindenség részeként felfogott emberi test síkokkal kimetszett darabjait a kivágás geometrikus gesztusával, s a faragás folyvást csak elvevő módszerével fejlesztette egyszeri és megismételhetetlen, befejezett szemléleti egésszé. Mindvégig azon fáradozott, hogy a szenvedélyesen kutatott múlandó organikus szépséget a műalkotás időtlenségébe transzponálja.
A kőfaragás aszkézisében eltöltött évtizedek kemény, lényeglátó, nagy távlatokban gondolkodó emberré edzették; olyan emberré, aki tudja, hogy a szikla szoborrá alakítására törő invenció és intenció hosszú távú ébrentartása hitben és eltökéltségben gyökerező testi, lelki és szellemi állóképességet követel; olyanná, akinek szigorú értékrendje csak hosszas töprengések eredményeként, vagy csak ritkán adódó revelációk hatására változik.
Közismert rigorozitása és kritikus szókimondása csak azokban keltett megütközést, akik nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy többnyire neki van igaza.
Eredendő szuggesztivitása, hatalmas élettapasztalata, kiküzdött tudása és szobrászi eredményei katedra nélkül is kivételes Mesterré avatták volna.
Bencsik Istvánnak, mint kivételesnek, megadatott, hogy világos elmével készüljön, s páratlan tárgyi és szellemi örökséget hagyva hátra, méltósággal távozzon el 2016. augusztus 13-án.
Karmó Zoltán
2016. szeptember 06.