Kertek és műhelyek - Bencsik István és tanítványai
BENCSIK István: Randevú X. / Rendezvous X. 2012–2015
festett gipsz / painted plaster
megnyitó: november 4., péntek 17 óra
megnyitja: Farkas Ádám szobrászművész
megtekinthető: 2016. november 5 - 27.
helyszín: MŰCSARNOK, 1146 Budapest, Dózsa György út 37.
A kiállítás a közelmúltban elhunyt Bencsik István (Marcali, 1931. május 29. – Pécs, 2016. augusztus 13.), és egykori pécsi és budapesti főiskolai, illetve egyetemi növendékeinek munkáit mutatja be.
A XX. század második felének, az új évezred első másfél évtizedének magyar szobrászatát meghatározó jelentőségű művekkel gazdagító Bencsik István szakmai életrajzában fontos tételként rögzülnek az oktatói-művésznevelői tevékenység állomásai, amelyek szoros összefüggésben alkotómunkájával az 1980-as évektől tulajdonképpen három és fél évtizeden át, haláláig végigkísérték pályáját. 1982-től a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Kar Rajz Tanszékének tanára, majd docense, 1992-től az egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, emellett 1991-től 2001-ig a pécsi Képzőművészeti Mesteriskola tanára, a DLA-képzés és a Szobrászat I. program vezetője volt, s mindeközben 1993 és 1999 között a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola tanáraként is tevékenykedett. 2001 után a Professor Emeritus címmel elismert művész továbbra is, haláláig aktívan részt vállalt a fiatal tehetségek szakmai felkészítésében és útra indításában.
A kiállításon Bencsik Mester immár utolsónak nevezhető alkotóperiódusának művei, a 2012 és 2015 között készített Randevú című sorozat festett gipsz kisplasztikái kerülnek közönség elé: rendhagyó, színes női torzó-szobrok, amelyeknek organikus testrészleteit éles vágások, sík felületek emelik ki.
Bencsik Mester állította össze azon tanítványainak névsorát is, akiket meghívott a közös kiállításra: Baróthy Anna, Boros Miklós János, Böszörményi István, Hadházy Gergely, Hegedüs Éva, Kocsis Zsuzsa, Kuti László, Lengyel Péter, Mányi Esztella, Menasági Péter, Miklya Gábor, Nyári Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra és Rezsonya Katalin. A legkülönfélébb anyagokat és technikákat reprezentáló, a kőszobrászat, a faragás dominanciáját őrző együttesben tradicionális kompozíciók és konceptuális munkák egyaránt szerepelnek. Közös, fő szólamuk az autonóm, szabad szellemiség, a kísérletező invenció. Magától értetődő, hogy a kiállítók sorában nincs egyetlen Bencsik-epigon sem – a Mester és a tanítványok munkáit az alkotói szemléletben jelentkező rokon vonások és indíttatások kötik össze.
2006-ban, a Bencsik István 75. születésnapját köszöntő pécsi tárlatot egy kitűnő, Ágoston Zoltán esztéta által jegyzett kiadvány kísérte, amelyben a szerző a Mesterrel és tanítványaival folytatott beszélgetéseket adott közre. Itt olvasható a Bencsik István pedagógiai elveit összegző vallomás: „.. hogy milyen módszerrel tanítottam tanárként: nem tudom. Talán nem tűnik felületes poénnak, ha azt mondom: a fő motiváció (én szakmailag képzett voltam bizonyos szinten, ők potenciális lehetőségekkel rendelkeztek) a szeretet volt.” Majd néhány oldallal az immár művészettörténeti ténnyé nemesedett konzekvencia: „Nagy dolognak tartom azt, hogy egy generáció a mestereként fog rám gondolni.”
BENCSIK ISTVÁN (1931-2016)
"Ma temetik Bencsik István Kossuth- és Prima-díjas szobrászművészt, a Magyar Művészeti Akadémia tagját, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának professor emeritusát.
Bencsik István eredményekben gazdag pécsi alapító-, szervező- és oktatótevékenységével párhuzamosan Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán/Egyetemen is tanított. Somogyi József halála után, 1993 februárjában Sváby Lajos rektor meghívására került a Főiskolára és nyolc éven át – 70. életévének betöltéséig – vezetett osztályt.
Számos budapesti tanítványa folytatta tanulmányait az általa alapított villányi mesteriskolában, ahol egyfajta szerzetesi elmélyültséget, következetes, megfeszített munkát, mentális és morális tisztaságot várt el – vagy követelt meg, ha kellett. Ott érett kiváló szobrásszá Mohácsi András, Kotormán László, Taubert László, Szmrecsányi Boldizsár, Kotormán Norbert, Varga Ferenc.
Később az ő témavezetésével végezte tanulmányait a pécsi Művészeti Kar Doktori Iskolájában Baráz Tamás, Menasági Péter, Hadházy Gergely és Boros Miklós János.
Kő Pállal és tanítványaival, ez év áprilisában Pécsváradon tett látogatásunk alkalmával, még megtapasztalhattuk kikristályosodott bölcsességét, hallhattuk szabatos és megindító megnyilatkozását életről, halálról, munkáról és szobrászatról. Akkor úgy tűnt, számára a halál nem kényszer, inkább szelíd rábeszélés.
Bencsik István, az anyagot átlényegítő legősibb technikát, a szkulptúrát művelte – rendkívüli igényességgel, hozzáértéssel és emelkedett művészi öntudattal. Szobrászatával a torzó problémáját járta körül. A mindenség részeként felfogott emberi test síkokkal kimetszett darabjait a kivágás geometrikus gesztusával, s a faragás folyvást csak elvevő módszerével fejlesztette egyszeri és megismételhetetlen, befejezett szemléleti egésszé. Mindvégig azon fáradozott, hogy a szenvedélyesen kutatott múlandó organikus szépséget a műalkotás időtlenségébe transzponálja.
A kőfaragás aszkézisében eltöltött évtizedek kemény, lényeglátó, nagy távlatokban gondolkodó emberré edzették; olyan emberré, aki tudja, hogy a szikla szoborrá alakítására törő invenció és intenció hosszú távú ébrentartása hitben és eltökéltségben gyökerező testi, lelki és szellemi állóképességet követel; olyanná, akinek szigorú értékrendje csak hosszas töprengések eredményeként, vagy csak ritkán adódó revelációk hatására változik.
Közismert rigorozitása és kritikus szókimondása csak azokban keltett megütközést, akik nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy többnyire neki van igaza.
Eredendő szuggesztivitása, hatalmas élettapasztalata, kiküzdött tudása és szobrászi eredményei katedra nélkül is kivételes Mesterré avatták volna.
Bencsik Istvánnak, mint kivételesnek, megadatott, hogy világos elmével készüljön, s páratlan tárgyi és szellemi örökséget hagyva hátra, méltósággal távozzon el 2016. augusztus 13-án."
Karmó Zoltán
2016. november 02.