GYERMEK/KOR/KÉP KONFERENCIA

Négy oktatónk is képviselteti magát a Gyermek/Kor/Kép című kiállításhoz kapcsolódó kétnapos tudományos konferencián.

A február 17-18-án a Budapest Történeti Múzeumban megrendezésre kerülő esemény témája a gyermek ábrázolása a magyar képzőművészetben.

A kiállítást kurátorként is jegyző Révész Emese a századforduló műcsarnoki festészetében jelen lévő gyermekszegénységről tart előadást. Sturcz János a kortárs magyar alkotók család- és gyermekképéről, míg Fehér Ildikó a 2015 nyarán a Baross téren várakozó menekült családok gyerekeinek rajzai kapcsán a gyerekrajzokról és a rajzoló gyerekekről beszél ‒ szintén a Művészettörténet Tanszék képviseletében. Az Anatómia Tanszék vezetője, Kőnig Frigyes a képzőművész szemszögéből vizsgálja azon műveit, amelyeknek gyermek a témája.

Program

Helyszín: Budapest Történeti Múzeum, Vármúzeum
1014 Szent György tér 2. Budavári Palota E épület
Időpont: 2017. február 17-18.

Február 17. péntek
 

10.00-10.20 SERFŐZŐ SZABOLCS, művészettörténész (Iparművészeti Múzeum)
A gyermek II. József magyar ruhás képmásai

10.20-10.40 KOVÁCS IMRE, művészettörténész (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, BTK)
A csodagyerek Liszt: mítosz-hagyományozódás és egyéni mitológia

10.40-11.00 Kávészünet

11.00-11.20 BÉKEFI ESZTER, művészettörténész (Magyar Nemzeti Galéria)
A Hodegetriától az etetőszékig

11.20-11.40 FARKAS ZSUZSA, művészettörténész (Magyar Nemzeti Galéria)
A polgárgyermek fényképes levelezőlapokon, 1905-1916

11.40-12.00 SZEGEDY-MASZÁK ZSUZSA, művészettörténész (Budapest Galéria)
Az identitás eltörlése a lánytestvérekről készült dagerrotípiákon

12.00-12.20Kérdések

12.30-14.00 Ebédszünet

II.szekció
A gyermek évszázada?
Levezető elnök: Szegedy-Maszák Zsuzsa

14.00-14.20 ŐRINÉ NAGY CECÍLIA, művészettörténész (Gödöllői Városi Múzeum)
Juhász Árpád és a gyermekművészet

14.20-14.40 RÉVÉSZ EMESE, művészettörténész (Magyar Képzőművészeti Egyetem)
Gyermekszegénység a századforduló műcsarnoki festészetében

14.40-15.00 B. NAGY ANIKÓ, művészettörténész (Budapest Történeti Múzeum)
A jó szülő kezében nem pihen a pálca. A gyermekverés ábrázolásai

15.00-15.20 Kávészünet

15.20-15.40 Köpöczi Rózsa, művészettörténész (Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre)
A visszavonultság világai. A család és gyermek Szőnyi István művészetében.

15.40-16.00 Tészabó Júlia, művészettörténész (Eötvös Loránd Tudományegyetem, PPK)
"A játékszer, mint attribútum és mint szimbólum, gyermekportrékon. - Kontuly Béla két kiállított képe kapcsán."

16.00-16.20Bakos Katalin, művészettörténész (Magyar Nemzeti Galéria)
Radikálisan másképp. Bortnyik Sándor gyerekkönyvei és játékai

16.20-16.40 KONDOR-SZILÁGYI MÁRIA, művészettörténész (Műcsarnok)
Kártyavár. Gyermekábrázolás Zinaida Szerebrjakova (1884-1967) művészetében

16.40 Vita és zárás

Február 18., szombat
 

III. szekció
Gyermektanulmányozás
Levezető elnök: Révész Emese

10.00-10.20 Pukánszky Béla, történész (Szegedi Tudományegyetem, BTK)
Mítoszteremtés és demitologizálás: a gyermekről alkotott kép változatai a huszadik-huszonegyedik században

10.20-10.40 Szabolcs Éva, történész (Eötvös Loránd Tudományegyetem, PPK)
Festmények mint gyermekkor-történeti források? Néhány kutatási eredmény

10.40-11.00 Kéri Katalin, történész (Pécsi Tudományegyetem, BTK)
A gyermekkortörténet képi forrásai

11.00-11.20 Molnárné Aczél Eszter, művészettörténész (Budapest Történeti Múzeum)
Mindent a gyerekről? Múzeum és gyermek: egy kiállítás tanulságai

11.20-11.40 Kávészünet

11.40-12.00 Ragó Anett, pszichológus (Eötvös Loránd Tudományegyetem, PPK)
Intelligens csecsemő vagy utánzó csoporttag? A fejlődésről való gondolkodás változása a pszichológiában

12.00-12.20 Deáky Zita, néprajzkutató (Eötvös Loránd Tudományegyetem, BTK)
Magyarországi gyermekmunka a fényképeken a 20. sz. első felében

12.20-12.40 Fogarasi Klára, fotótörténész, néprajzkutató (Néprajzi Múzeum)
A GYERMEK (fény)KÉPEI - kicsi felnőttek a népi kultúrában

12.40-14.00 Ebédszünet

IV. szekció
Újragondolt gyermek
Levezető elnök: B. Nagy Anikó

14.00-14.20 Kőnig Frigyes, képzőművész (Magyar Képzőművészeti Egyetem)
Gyermekkori monumentumok 1989

14.20-14.40 Sturcz János, művészettörténész (Magyar Képzőművészeti Egyetem)
A kortárs magyar művész és családja

14.40-15.00 Tatai Erzsébet, művészettörténész (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet)
Gyermekábrázolás a kortárs magyar művészetben

15.00-15.20 Fehér Ildikó, művészettörténész (Magyar Képzőművészeti Egyetem)
Ahmed a Várban és a Baross téren: gyerekrajzok 2015 nyaráról

15.30 TÁRLATVEZETÉS

17.00 CON SPIRITO ZENEKAR KONCERTJE

műsor:
Grieg: Holberg-szvit, I. tétel
Bartók-Weiner: Gyermekeknek, II-III-IV.
Vivaldi: Tél
Csajkovszkij: Diótörő-szvit, Induló
Debussy: Gyermekkuckó, A néger baba tánca
Holst: Szvit a Szt. Pál iskola zenekarának, I. tétel
Csajkovszkij: Vonósszerenád, Keringő

18.00 ZÁRÓ TÁRLATVEZETÉS

Az előadások összefoglalói

Varga Kálmán
EMBERKÖZELI TÖRTÉNELEM
17–18 SZÁZADI FŐÚRI GYEREKPORTRÉK

Fejedelmek, politikusok, hadvezérek, vagy éppen hercegprímások és püspökök – többnyire így tanuljuk és ismerjük meg történelmünk jeles arisztokrata alakjait. Az ősgalériákban vagy főúri családi képgyűjteményekben jellemzően így is ábrázolják őket: reprezentatív környezetben és beállításban, társadalmi helyzetüket érzékeltető öltözetben és státuszukat fölerősítő attribútumokkal.
Talán eszünkbe sem jut, hogy a címek és méltóságok viselői is voltak gyermekek, akik szerettek állatokkal és babákkal játszani még akkor is, ha jövőjük, sorsuk általában már néhány éves korukban eldőlt. Szerencsénkre a késő középkortól a portréfestészetben Európa-szerte megjelennek a családi képek, polgáriak és nemesiek egyaránt, és közöttük a gyermekeket ábrázoló igényes művek. Magyarországon készíttetőik a 17. és 18. században elsősorban a főnemesi famíliák, akik korabeli tagjaik mellett felmenőik utólagos – sokszor idealizált – megörökítésével mintegy a jelenbe emelik a múltat, a gyermekek arcképeivel pedig „megtervezik” a jövőt.
Utóbbiak amellett, hogy művészeti vagy esztétikai értékeket hordoznak, gazdag művelődéstörténeti és történeti források is. A képeken megjelenő miliő, a gyermek emberközeli látványa, az öltözetek és tárgyak szimbolikája, egyúttal valósága is… mind-mind egyfajta konkrét adat, hogy a kort, s benne az ábrázolt alak sorsát jobban megismerjük. A személyes történelemben különösen érdekesek ezek a portrék akkor, ha felnőttkori, olykor különböző életkorokban készült ábrázolásokkal hasonlíthatók össze. Mindenekelőtt kiderül, mennyire hitelesek, szimbolikusak vagy élethűek a képi megfogalmazások. Nemegyszer szinte leolvashatók – és más forrásokkal összevethetők – az egyéni sorsok és közvetve akár történelmi szituációk is. A száraz történetiségen túl azonban a gyerekportrék nagy erénye, hogy életközelbe hozzák a képen megjelenő kisembert, sőt pozitív érzéseket (kedvesség, szeretet stb.) váltanak ki belőlünk. Mert ugyan a beállítások – a felnőttekéhez hasonlóan – többnyire merevek, de a gyermeki ártatlanság átütő ereje, a gyakori „felnőttes” attributumok (címer, kard, buzogány, iratok, pecsét, stb.) mellett megjelenő kedvességek (állatok, játékok, virágok, stb.) enyhítik a kötelező, a 19. században aztán lassanként feloldódó szigorúságot. S talán abban is segítenek ezek a képek, hogy kicsit másként nézzünk történelmi nagyjainkra, hiszen ők is voltak gyerekek…

Serfőző Szabolcs
A GYERMEK II. JÓZSEF MAGYAR RUHÁS KÉPMÁSAI

Előadásom kissé paradox módon elsősorban nem a GYEREK/KOR/KÉP című tárlaton bemutatott művekhez kapcsolódik, hanem a BTM egy másik időszaki kiállításán látható, ám nagyon is témába vágó rézkarchoz. "A barokk fénye" című, a 80 éves Szilárdfy Zoltán gyűjteményét bemutató kamara-kiállításon látható Gottfried Bernhard Göz augsburgi mester 1745 körül készült műve, amely a gyermek II. Józsefet ábrázolja magyar nemesi öltözékben, ezáltal a főherceg magyar trónörökösi címét hangsúlyozva.
A kisméretű rézkarc egy olyan képtípus reprezentánsa, amely a főherceg magyar trónörökösi címét hangsúlyozza, s amely II. József gyermekéveiben, az 1740-es években széles körben elterjedt a Habsburg Birodalom területén, s számtalan festészeti és grafikai emléke maradt fenn ebből az időből.
Előadásomban Göz rézkarca kapcsán a gyermek II. József magyar ruhás képmásainak különféle változatait szeretném bemutatni, egyben felvázolva azokat a kulturális és képi hagyományokat, amelyek kontextusában a képtípus eredete és politikai tartalma értelmezhetővé válik.

Kovács Imre
A CSODAGYEREK LISZT
MÍTOSZ-HAGYOMÁNYOZÓDÁS ÉS EGYÉNI MITOLÓGIA

Jóllehet a kiállításon nem találkozunk csodagyerekekkel, érdemes mégis figyelmet szentelni ennek a témának, hiszen olyan problémákat feszeget, mely a kiállításhoz hasonlóan, szinte kiköveteli magának az interdiszciplináris megközelítést.
A gyerekhez való viszonyulásnak egy speciális, 19. századi szegmensével állunk szemben. Ez sokban hasonló a reneszánsz (gyermek) művészzseni- és fiatalság-kultuszához, melynek modellje nem egy esetben a 12 éves, gyermek Jézus volt. Liszt is éppen ennyi idős, amikor a kiváló „kultúrpolitikai” érzékkel rendelkező apja megszervezi számára az első nyilvános koncerteket Pozsonyban, Pesten és Bécsben. A siker óriási, az osztrák sajtó a gyermek Lisztről mint Mozart reinkarnációjáról beszél. Ekkor jelennek meg az első litográfia-portréi is. Közülük is különleges fontossággal bírnak azok az ábrázolások, melyek a csodagyereket ég felé néző tekintettel, az isteni inspiráció közepette ábrázolják. Milyen kultúrtörténeti összefüggések állhatnak itt a háttérben? Vajon kapcsolódhatnak-e az ilyen típusú ábrázolások a saint-simonisták által éppen ekkoriban felvetett újfajta művészkoncepcióhoz, mely az isteni kiválasztottságú művésznek mediális-prófétikus szerepet biztosít Isten és ember között?
Kuriózumszámba megy az az ábrázolás (Halász István litográfiája, 1873-ból), amelyen az idős Beethoven csókkal illeti a csodagyermek Lisztet annak egyik bécsi koncertjén. Az előadás elemezni kívánja az e korban több párhuzammal is bíró pszeudo-szakrális gesztus jelentőségét. Kérdés: hogyan válik a művészvallás korában ez a valóságban soha meg nem történt esemény Liszt egyéni mitológiájának tudatosan megkonstruált részévé. További, ebből fakadó kérdések: milyen kultusztörténeti vonatkozások állhattak a mester-tanítványi viszonyok ilyen típusú, múltba vetített „szakralizálódásának” hátterében, és milyen szerepet játszhattak ebben a csodagyerekhez fűződő reneszánsz minták. (A gyermek Giotto bárányt rajzol, miközben meglátja őt majdani mestere, Cimabue.)

Békefi Eszter: 
A  HODEGETRIÁTÓL AZ ETETŐSZÉKIG. 
A SZIMBÓLUMTÓL A VALÓSÁGIG MEG VISSZA
ÜLŐ GYEREK A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN

Az előadást a kiállítás kezdő és végpontja ihlette. A teremsor elején a Madonna ábrázolásokat mutatják be, ezek őstípusa a Szent Lukácstól származtatott első, eredeti ikon, amiről a Hodegetrianak nevezik az ilyen képeket. A kiállítás utolsó képe pedig Födő Gábor 2013-as alkotása, ahol egy arany háttérben egy ételért nyúló gyermek etetőszékben ül.
Célom, hogy bepillantást nyújtsak a gyermek ábrázolások évszázados történetébe. A parttalannak ígérkező témát egy bizonyos ikonográfiai típusra szűkítettem, olyan képekre, ahol a szék is megjelenik.
Mária, mint a Megváltó felemelője jelenik meg a legkorábbi ikonokon, így ő is egyfajta szék, „Sedes Sapientiae” – a bölcsesség trónusa. Számos középkori forrás említi így Máriát, az ikonokon, mozaikokon és táblaképeken arany háttér előtt, díszes trónuson ülve, ölében a gyermeket tartva mutatják. A gyermek itt egy elvolt fogalom: a megtestesült Logosz. Így nem a valós, mindennapi gyermek megfestése a cél, hanem az isteni lét illusztrálása.
Az ülő gyerek, a szék és a háttér aranymustrája köszön vissza Födő Gábor képén is. Ott azonban az ülő gyermek egy középosztály által piedesztálra emelt, de elhanyagolt, hisztis kiskirály lesz. Egy privát isten, privát ikonja.  Ez persze csak a kiinduló és végpont, valójában sokkal érdekesebb számomra, ami közte volt. Azaz, hogy hogyan vált a Megváltás ígéretét szimbolizáló, épp ezért gyakorlatilag kis felnőttként ábrázolt gyermek-jelképből az évszázadok folyamán valós gyermek. Majd hogyan vált a g 20. század folyamán ismét allegorikussá vagy egyéni szimbólummá.
Különös figyelmet szeretnék fordítani a 19. század közepére - saját szakterületemre - mert ekkor volt szerintem a valós zenitje ennek a folyamatnak. Amikor a gyereket önmagért festették, az ő életére voltak kíváncsiak, még ha ez sokszor a felnőttekének kicsiny, játékos mása is volt, ahogyan a gyerekjátékok ma is leginkább a felnőtt világot képezik le. ​

Farkas Zsuzsa
A POLGÁRGYERMEK FÉNYKÉPES LEVELEZŐLAPOKON, 1905-1916.

Az előadás azon fényképes képeslapokat kívánja bemutatni, amelyek nem nyomdai úton készültek, eredeti másolt, illetve korlátozott példányszámban megjelent fényképi levelezőlapok. Az ezeken fennmaradt látványok alapján arra keressük a választ, miként különül el a századelőn színrelépő két irány: a professzionális és az amatőr fényképezés. A hivatásos fényképészek a század elejétől képeslevelezőlap-formátumban is vállaltak kidolgozást, másolást. Az amatőr csoportba sorolható minden nem üzleti célból, csupán személyes használatra nagyított fényképes lap.
Most azt vizsgáljuk, hogy vajon a két erősen eltérő indíttatás tükröződik-e a megmaradt lapokon, hogyan fényképezett egy hivatásos és egy magán ember. Számos példát mutatunk a jellegzetes vonásokra, azt bizonyítva, hogy az amatőrök kissé bizonytalanabb eszközhasználata spontánabb, mindennapibb, ezért életszerűbb képeket eredményezett. A lapok installálása, szövegekkel való ellátása, elküldése vagyis a felhasználási módokra is mutatunk néhány példát, mindig kettős szempontból: a hivatásos és az amatőr szemén keresztül.
Balázs Károly képes levelező lapok lexikonának (2005) gyermekábrázolás címszava szerint az üdvözlő és művészi lapokon ez a leggyakoribb téma. A gyermek mellett a legkiemeltebb attribútumok: a kutya, a baba és játékmaci. Véleménye szerint a hazai ábrázolások "vegytiszta giccs"-ként, de "legalábbis a giccs határát súroló kiadvány"-ként értékelhetők. A helyzet ennél jóval bonyolultabb, bár az érzelem és az érzelmesség mindig szorosan hozzátartozott a polgári gyermekábrázolások kánonjához. Szükség volna a giccs folyamatosan változó definícióját a posztmodern alkotások ismeretében újragondolni.
A polgári társadalom portré fényképeinek köre mindig követte a nyugat-európai mintákat, azok kanonizált divatirányzatai nyomán haladt. A képeken a jólét, a szeretet kivetíthetősége, és a játékosság egyaránt jelen volt. A fényképező és a modell közötti kapcsolat megteremtésének képessége különös, ritka kincs, és ehhez kell, hogy társuljon  az ún. látási képesség, amelynek nincs sok köze az egyének műveltségéhez. A képek értékelésénél kardinális kérdés hogy, vajon láthatóvá tud-e válni a gép mögött álló ember érzelme a modellje, a kis gyermeke iránt?​

Szegedy-Maszák Zsuzsanna
AZ IDENTITÁS ELTÖRLÉSE A LÁNYTESTVÉREKRŐL KÉSZÜLT DAGERROTÍPIÁKON

Feltehetően az 1850-es évek első feléből származik Barabás Miklós két idősebb lányát, Henriette-t és Ilonát ábrázoló, ismeretlen készítésű dagerrotípia. Barabás Ilona és Henriette ülve, egymás kezét fogva félalakban jelennek meg, mindketten azonos anyagból készült ruhát viselnek és a koszorúba font hajviseletük is megegyezik. Halvány utánfestés látható: a lányok arcain egy kis rózsaszínes pír az élénkség és egészségesség érzetét hangsúlyozza, a ruhájukon látható halványkék utánfestés pedig az öltözet hasonlóságát erősíti. A kézfogás gesztusa és az ikrek hatását keltő azonos öltözet és hajviselet nemcsak a kettejük közötti szoros rokoni összetartozást sugallja, hanem szinte megkérdőjelezi egyéniségeik szétválasztását, az identitás jelenlétét. Ha megnézzük a korabeli európai és amerikai kettős vagy hármas testvérgyermekeket ábrázoló portrédagerrotípiákat, akkor feltűnő, hogy az egyéni vonások figyelmen kívül hagyása, egyfajta ikresítési hajlam a fiúgyermekekről készült képmásokkal ellentétben sokkal nagyobb mértékben volt elterjedt a lánytesvéreket mutató ábrázolásokon. E mögött feltehetően a lányok és fiúk eltérő neveltetése, taníttatása és jövendőbeli felnőttkorukban betöltött szerepe húzódik: míg a fiúk esetében a gondolkodást, az agy képességeinek fejlesztését tartották elsőszámú feladatnak, addig a lányok esetében az otthonteremtéshez és gyermekneveléshez szükséges szív erősítése volt a prioritás. Ezentúl azonban a kor festett portréival összehasonlítva a dagerrotípiákon nagyobb hangsúllyal jelenik meg a minél hasonlóbb megjelenítése a lánytestvéreknek, mely feltehetően a fotó médiumból is eredeztethető. Előadásomban arra keresem a választ, hogy a kortársak dagerrotípiáról alkotott értékelése, miszerint az új médium elsősorban a modellt ülő hasonlatosságának visszaadásában jelentett szenzációt, hogyan játszott közre a század közepi dagerrotípiák e különös jelenségében.

Őriné Nagy Cecília
JUHÁSZ ÁRPÁD (1863 – 1914) GÖDÖLLŐI MŰVÉSZ GYERMEKÁBRÁZOLÁSAI

Juhász Árpád festőművész a gödöllői művésztelep meghatározó tagja, a gödöllői életfilozófia valódi megélője volt.
1894-től 1896-ig Lotz Károly mesteriskolájának növendéke volt, itt ismerkedett meg Körösfői-Kriesch Aladárral, a gödöllői művésztelep megalapítójával, akivel egész életét és művészetét meghatározó barátságot kötött.
Így került Juhász Árpád feleségével és két gyermekével 1905-ben Gödöllőre, ahol a művésztelep családjai együtt töltötték a szabadidejüket, gyermekeik együtt játszottak, élvezték a nagyszerű gyermekkort: a gyönyörű karácsonyokat, a csodálatos összejöveteleket, felolvasásokat és zenedélutánokat.
Juhászék gödöllői otthonában művésztársuk, Toroczkai Wigand Ede által tervezett bútorok voltak, amelyeket Inotay László mintaiskolájában készítettek el. A lakást népművészeti függönyök, abroszok és írásos párnák díszítették. Mindezt a művész leánya, Juhász Gyöngyvér visszaemlékezéseiből tudjuk.
Juhász Árpádék – a gödöllői művésztelep családjaira jellemzően, a családon belüli egyenlőség alapján – , szerelmi házasságban éltek. A feleség, Omelka Vilma tanítónői végzettségű, művészi érzékkel és jó kézügyességgel megáldott asszony volt, aki az életben és a művészetben is társa volt férjének. Meghitt, visszavonult családi életüket ábrázoló vázlatokat találunk a Gödöllői Városi Múzeum anyagában.
Juhász Árpád néprajzi gyűjtőútjain szívesen rajzolta le a népviseltbe öltözött gyermekeket, a parasztgyerekek egyéni és csoportos játékait. Ennek egyik szép példája a Fehérvári úti iskola falképe. Fa gyermekjáték terveivel is a magyar népművészet és a vidék megismertetését szolgálta. Lánya visszaemlékezése szerint közel 100 féle babát tervezett édesapja a gyermekek részére. Szerette volna elkészíteni az ország minden tájának falusi viseletét, életét bemutató játék-együttest.
Juhász Gyöngyvér idős korában Rio de Janeiróba költözött, ahová magával vitte édesapja még megmaradt hagyatékát, amelynek a nagy része 2016 nyarán  a tulajdonos kérésére a Gödöllői Városi Múzeumba került. Az anyagban található grafikák, a család által készített társasjáték, a Juhász Árpád által írt és illusztrált mesék, a gyermekszoba díszítésére vagy meseillusztrációnak készült képanyag, amely Noé bárkájának állatait mutatja be híven  tükrözi a gödöllői művésztelep alkotóinak a családhoz, a gyermekekhez való pozitív szemléletű kapcsolatát.

Gellér Katalin
NAGY SÁNDOR ÉS KÖRÖSFŐI-KRIESCH ALADÁR GYERMEK-KÉPE

Előadásomban szeretném felvázolni, hogyan tükröződtek a gödöllői művésztelep alkotóinak individualista, önmegvalósító célkitűzései és vallásos színezetű morális eszményei anya- és gyermek-ábrázolásaikban. Anya gyermekével témájú műveik, valamint többek közt a gyermekeknek és a gyermekekről készült rajzok virágszimbolikájának (és romantikus forrásaiknak) az elemzésén keresztül mutatnám be a gödöllői család-modell kettősségét, hagyományos vonásait és reformeszményeit. Írásaik és műveik a nők és gyermekek természeti lényként való felfogásáról tanúskodnak, a nevelés célja is a reforméletmódon keresztül a természettel való kapcsolat, a gyermeki lelkület megőrzése és szabad kibontakoztatása volt. A gyermekeknek szánt rajzok, meseillusztrációk a mindennapok átlelkesítéséről és a gyermeki fantázia érvényre juttatásáról tanúskodnak.  A gödöllői művésztelepen, ahol az alkotók az élet műalkotássá formálásán dolgoztak, számos munka tanúskodik az esztétikus környezet kialakításával történő nevelés elvének megvalósítási kísérletéről is. 

Révész Emese
GYERMEKSZEGÉNYSÉG A SZÁZADFORDULÓ MŰCSARNOKI FESTÉSZETÉBEN

A századfordulóra a szegénységről való gondoskodás a keresztény pietas köréből mindinkább az állami filantrópia hatáskörébe kerül. Mindeközben megváltozik a szegénység megítélése, a koldulás, csavargás kriminalizálódik, az elhagyott, csavargó, kéregető gyerekekről való gondoskodás pedig a közvetlen közösség helyett az államra hárul. Ekkorra tehető a hazai gyermekvédelem intézményesülése. A századvég iparosodása, urbanizációja révén nő és mindinkább láthatóvá válik a szűkölködő, elhagyott, csavargó gyerekek tömege. A láthatóság azonban meglehetősen szelektív módon érvényesült a képzőművészetben. Noha a századvégi naturalizmus számos példát mutatott a jelen problémáira szociális érzékenységgel reflektáló festészetre, a magyar művészetben csak elvétve találunk a francia vagy belga naturalizmushoz hasonlóan probléma érzékeny hangnemet. A Műcsarnok tárlatain megjelenő hazai művek javarésze megmaradt a vidéki lét idealizáló, a szegénységet romantizáló látásmódnál. Mellettük csak néhány mester, köztük Baditz Ottó, Pataky László, Pap Henrik, Vágó Pál, majd később Fényes Adolf művein jelenik meg egy új fajta, kritikus társadalomkritikus nézőpont.

B. Nagy Anikó
A JÓ SZÜLŐ KEZÉBEN NEM PIHEN A PÁLCA
A GYERMEKFENYÍTÉS KÉPEI

A Példabeszédek Könyvében több intelem fejtegeti a gyermekek testi fenyítésének módozatait és jótékony hatásait, a kép azonban a XVIII. századig ritka. A reflektáltabb gyermek koncepciók megjelenésével a verés kérdése a modern diskurzus egyik sarkalatos pontja lesz, s bár a brutalitás ábrázolása a legkevésbé sem idegen a nyugati művészettől, a képi reprezentációban a gyermek fenyítése később is jobbára erotikus karakterisztikában vagy kedélyes zsánerként jelenik meg. Az előadásban ezt a realizmustól érintetlen hagyott, az elhárító mechanizmusok által egészen a XX. század közepéig konzekvensen elterelt művészeti tematikát vizsgálom.

Kondor-Szilágyi Mária
KÁRTYAVÁR
GYERMEKÁBRÁZOLÁS ZINAIDA SZEREBRJAKOVA MŰVÉSZETÉBEN

A Gyerek Kor/Kép című kiállítást kísérő konferencia kiváló alkalom arra, hogy bemutassuk a Magyarországon kevéssé ismert Zinaida Szerebrjakova (1884–1967) orosz festőnő művészetét, akinek gyermekekről és fiatal lányokról festett portréi és csoportképei illeszkednek a kiállítás tematikájába is.
Jelen előadást megalapozó kutatás módot adott arra, hogy megvizsgáljuk, milyen különbségeket találunk a női, illetve férfi alkotók ábrázolásmódjában, és milyen szempontok szerint különböztethető meg a női és a férfi alkotói módszer. Az előadás főként Zinaida Szerebrjakova művészetére koncentrál, de említésre kerülnek például a kevéssé ismert, fiatalon elhunyt, orosz származású Marie Bashkirtseff képei is. A kétféle alkotásmód összehasonlításához a következő néhány férfi festő gyermeket ábrázoló képét mutatjuk be: például az orosz Valentyin Szerov képeiből válogatva, a magyar Ferenczy Károly saját gyermekeiről készült képeit, Csók István Züzü-képeiből néhányat, és Bernáth Aurél lányáról, Mariliról festett képeit. Ebben az esetben a kiállításon szereplő képeket preferáltuk, de nem hagyhatjuk szó nélkül az orosz századforduló idején alkotó Mir iszkussztva ( Művészet világa) kör tagjainak képeit sem!
Az előadásomban főként azokat az ábrázolásokat vizsgálom és mutatom be Zinaida Szerebrjakova művészetében, melyeken a művész gyermekei szerepelnek. Gyermekei, születésüktől kezdve, folyamatosan modelljei voltak. A művészcsaládból származó festőnőnek négy gyermeke született férjétől, Borisz Anatoljevics Szerebrjakovtól, aki 1919-ben tífuszban meghal. E portrék főként olaj-vászon (néhány tempera-vázlatot leszámítva) technikával gyorsan készültek, vázlatosak és frissek. Gyakran önportréval is összekapcsolja ezeket a képeket. A portrék életszerű és ad hoc beállításai természetességük mellett mindig valamilyen morális tartalmat is rejtenek, mint például a világháború fenyegető veszélye szembeállítva a családi étkezés idilljével, vagy a kártyavárat építő, játszó gyerekek tevékenysége az élet mulandóságára utal. Az elemzés tárgyai lesznek a Szerebrjakova-életműből: az Ebédnél (1914), a Kártyavár (1919), a Fiúk matrózcsíkos trikóban (1919), Önarckép a lányaival (1921), Kátya világoskékben a fenyő mellett (1922), Lányok a zongoránál (1922), Kátya csendélettel (1923), A konyhában (1923), Kátya a teraszon (1930) című képek.

Köpöczi Rózsa
A VISSZAVONULTSÁG VILÁGAI
A CSALÁD ÉS GYERMEK SZŐNYI ISTVÁN MŰVÉSZETÉBEN.

Szőnyi István életének talán legfontosabb fordulata volt, amikor 1924-ben megnősült és Zebegénybe költözött. Ott egyszerre találta meg az új otthont és a rövid nagybányai tartózkodás alatt megismert, de nagyon hamar elveszített Árkádiát.
Megszülettek gyermekei, Zsuzsa és Péter, megváltozott témáinak köre:„Ama árkádiai életet itt a való élet váltja fel.” – írta róla Lyka Károly. Számtalan változatban, formában örökítette a családi élet eseményeit. A gyermekábrázolások életművének fontos darabjai közé tartoznak.

Bakos Katalin
RADIKÁLISAN MÁSKÉPP.
BORTNYIK SÁNDOR GYEREKJÁTÉKAI ÉS -KÖNYVEI

Bortnyik Sándor munkásságában 1927-1943-ig végigvonul a gyerekjáték és –könyv feladata.
A Bo babák (1928-1930), egy fa játéképítő a Bauhaus körében eltöltött idők hatását, a famegmunkáló műhelyben folytatott játéktervezés és a bábu, a gépember színházi problematikájának hatását mutatja. A megvalósítás a prototípusig jutott el, amelyet egy ismertető prospektus tervéből és archív fotókból ismerhetünk. A geometrikus formákból felépülő, megmozduló báb művészi problémája sok szállal kapcsolódik Bortnyik egész oeuvre-jéhez, megtalálhatjuk csomagolástervben, reklámfüzetben, marionett színház makettben és a gyerekkönyvekben.
Bortnyik 1928-1935-ig készített papírjátékokat, melyek voltaképpen történetek szöveg nélkül: Bo a papírlovag, Az utca, Cirkusz. Elképzelései tervek, azaz makettek és nyomdai-kiadói szerződések alapján ismerhetők. Festett makettje és teljes szabály leírása maradt fenn a Mi lesz veled emberke? című társasjátéknak, amely elgondolkodtat, gyerekjáték vagy inkább felnőtt játék-e?
Gyerekkönyv kiadási terveiről már 1927-től szólnak hirdetések, híradások, de csak későbbi kiadványokat ismerünk. A Két struccgyerek története és Az Est Hármaskönyvében 1930-ban jelenik meg, de a strucc-figura már egy 1926-27-es Állatkert plakáton látható. Korai könyvei, illusztrációi képek szöveggel, de maguk a képek is kiadják a történetet. Képregényszerű elgondolásuk, egyúttal animáció előképeknek is tekinthető. A szekvenciában való gondolkodás megjelenik egy fametszet-ciklushoz készült rajzsorozatban, az Egy lélek történeté-ben is. Az 1930 körül készült Potty és Pötty-mesék, és a Németországban 1929-ben megjelent  Wunderfahrt- olyan szerzők munkáit kísérik, akiket egyébként mások illusztrálnak hagyományosabb módon (Harangi László, Albert Sixtus).
Bortnyik stílusváltásai tükröződnek a könyvművészetében és így a meseillusztrációban is. A korai munkákat az absztrahálás, geometrizáló stilizálás 1924-1929 közötti festményekkel és a korai Modiano plakátokkal rokonítja. Külföldi hasonló példákat bizonyíthatóan Ausztriából és a Szovjetunióból ismerhetett Bortnyik. A Münchhausen és a Tücsök kötet vonalrajza a Meister szappan plakát, és az 1930-as évek rajzaival cseng össze, külföldi párdarabjaik az Erich Kästner-illusztrációk. A barátok gyerekeinek rajzolt könyvek is ebben a felfogásban készültek. A bábu problematika a színházzal, a vonalrajz a rajzfilm kísérletekkel függ össze. A Magyar ABC bokréta és az Eszter IV. könyve a korszakban hangsúlyossá váló népiességet követi. Bortnyik vonzódott a leporelló formához, amely a képekben való elbeszélés és a papírjáték határesete.
Tételezésem az volt, hogy a konzervatív-romantikus gyerekkönyvek közegében Bortnyik képei radikális újítást jelentettek. A keresztény-nemzeti nevelést közvetítették a gyereklapok, az Én Újságom, a Magyar Lányok, a Magyar Cserkész, és ennek megfelelően érzelmes, patetikus, részletezően realisztikus előadásmódban, a szecesszió utóízével készültek az illusztrációk (Mühlbeck Károly, Jaschik Álmos, Márton Lajos). Már egy rövid tájékozódás után ez a feltételezésem némiképp módosult: Bortnyik modernitása radikális volt ugyan, de 1930 körül már nem egyedülálló. Az Én Újságom megjelenése nagyon hosszú periódust ível át, s eközben változik, és 1930-ban vizualitása összeér a bortnyiki vonallal. Jaschik Álmos 1930 körüli könyves munkái is ezt mutatják. Jaschik iskolájában tanította a modern irányzatok ábrázolásmódjait, ez most érik be, tanítványai széles körben dolgoznak. Benedek Kata emelkedik ki közülük, mint gyereklapok és mesék illusztrátora.

Tészabó Júlia
A JÁTÉKSZER, MINT ATTRIBÚTUM ÉS MINT SZIMBÓLUM, GYERMEKPORTRÉKON 
KONTULY BÉLA KÉT KÉPE KAPCSÁN.

A játékszerek képzőművészeti ábrázolása már a középkortól, de különösen a 17. század óta hordoz szimbolikus tartalmakat, melyek többek közt a gyermekséghez, az emberi élet törékenységéhez, majd a nemi szerepek társadalmi jelentéséhez kötődnek.
Az előadás nem vállalkozik e gazdag szimbólum-rendszer teljes körű bemutatására, hanem a Gyermek/kor/kép kiállításon szereplő két festmény (Kontuly Béla: Ifj. Pacher Béla arcképe, 1934-1939 és Kontuly Béla: Kislány görög vázával, 1934) kapcsán, művészettörténeti párhuzamokat bemutatva, röviden áttekinti a képeken látható játékszerek mögöttes tartalmait. Ezek nyilvánvalóan ismertek voltak a klasszikus, főkét olasz és németalföldi reneszánsz festészet alkotásait tanulmányozó Kontuly, és kortársai számára is, és feltárásuk hozzájárul a 20. század első felének gyermekkel és játékkal kapcsolatos felfogásának megismeréséhez.

Pukánszky Béla
MÍTOSZTEREMTÉS ÉS DEMITOLOGIZÁLÁS
A GYERMEKRŐL ALKOTOTT KÉP VÁLTOZATAI
A HUSZADIK-HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN

Ellen Key svéd társadalomreformer-író a huszadik századot a gyermek évszázadának jövendölte 1900-ban megjelent emblematikus könyvében. Ez az életreform-mozgalom és a reformpedagógia sodrásában íródott pedagógiai programadó röpirat érzékletesen fejezi ki azt, hogy az adott korszak mentalitása hogyan konstruált mítoszokat a gyermekről, a gyermekkorról, milyennek látta és hogyan emelte piedesztálra a „szent gyermeket”. Ellen Key mitologikus gyermekképe azonban csak egy azok közül, amelyek tizenkilencedik század második felétől kezdve megjelentek a gyermekről, gyermekkorról szóló pedagógiai diskurzusokban. A huszadik század első évtizedeiben, a gyermek-mítoszok megszületésével párhuzamosan elkezdődött a folyamat ellentettje is: a „demitologizálás”.  Sajátos paradoxon, hogy e jelenség hátterében a reformpedagógiai mozgalmak kibontakozásához is hátteret adó gyermektanulmányozó törekvések álltak. Érdekes kettősség alakult ki a századfordulótól kezdve. Egymás mellett élt a romantikából eredő és a századvég művészeti és életreform-mozgalmaiban felerősödő „elvágyódás”, a gyermekkép vonásaiban is testet öltő menekülés a mítoszok világába. Mindemellett felerősödött a racionalizmus, a pozitivizmus, a dolgok és jelenségek mérhető mivoltába vetett hit, ami párosult a gyermeklélek tulajdonságainak „evidencia”-szerű adatokra leegyszerűsítő megragadására irányuló törekvésekkel. A gyermek pszichikuma az empirikus és kísérleti lélektani kutatások tárgyává lett, s ezzel a mítoszok egy része is köddé vált. A természettudományos alapokon álló egzakt vizsgálódások rideg fényében ugyanis hamar szertefoszlottak a gyermeknek tulajdonított romantikusan „isteni” sajátosságok. Nem maradt más, mint az empirikus vizsgálatok kijózanító – vagy annak vélt – eredménye: a gyermek sajátosságai biológiai, fiziológiai és pszichológiai szempontok szerint kutathatók, osztályozhatók, mérhetők. Előadásunkban e kettőség megnyilvánulási formáit és annak következményeit mutatjuk be a huszadaik század hajnala óta eltelt időszak gyermekkép-variációiban. 

Szabolcs Éva
FESTMÉNYEK MINT GYERMEKKOR-TÖRTÉNETI FORRÁSOK?
NÉHÁNY KUTATÁSI EREDMÉNY

A francia történész, Philippe Aries gyermekkor-történeti munkája nemcsak témaválasztásában volt úttörő  1961-ben, hanem felhasznált forrásait tekintve is. Az ancient regime korának gyermeki világát kutatva korabeli festmények alapján is vont le következtetéseket, és ezek komoly vitát indítottak történészek, művészettörténészek között. Aries érdemeit nem vitatva sokan  állították, hogy nem meggyőző, nem  elég alapos, ahogyan a festményeket elemezte, felhasználta  tételei bizonyítására vagy cáfolatára. Az utóbbi évtizedekben egyre terebélyesedő nemzetközi és hazai  gyermekkor-történeti szakirodalomban számos ikonográfiai megközelítésű kutatás is található, amelyek mind arról győznek meg minket, hogy csak több tudományterület  együttes  bevonásával juthatunk  érvényes történeti  következtetésekre a festmények gyermekábrázolásaiból. Előadásomban  néhány  ilyen munkából szeretnék ízelítőt adni: Anne Higonnet: Pictures of Innocence. The History and Crisis of Ideal Childhood. Interplay, 1998.; Anita Schorsch: Images of Childhood. An Illustrated Social History.  Mayflower Books, 1979.

Kéri Katalin
A GYEREKKORTÖRTÉNET KÉPI FORRÁSAI

Az elmúlt években világszerte, így hazánkban is több erőfeszítés történt a kutatók részéről a gyermekkor-történet képi forrásainak feltárása, számbavétele, katalogizálása, tematizálása és elemzése vonatkozásában. Ezt jelzik például azok a kiadványok, előadások és kiállítások, amelyek középpontjában a gyermeki élet, a gyermekkultúra, a családi és iskolai nevelés,  a szakrális vagy világi témájú gyermekábrázolások képi bemutatása áll, illetve a képelemzés módszertanának kidolgozásához írott művek, és az ezzel kapcsolatosan rendezett konferenciák. Az előadás röviden összefoglalja a neveléstörténeti és gyermekkor-történeti képkutatások törekvéseinek, főbb eredményeinek külföldi és hazai történetét.
A bemutatás kitér arra is, hogy milyen főbb forráscsoportok jelenthetik a képkutatások alapját, rámutatva, hogy a gyermekkortörténet szempontjából (hasonlóan a történettudomány és a neveléstörténet tágabb tudományterületéhez) minden képi ábrázolás forrásként használható, függetlenül a műfajától, az alkotás technikájától, a mű keletkezési idejétől és művészeti vagy gazdasági értelemben vett értékétől. Így fontos kútfők lehetnek a művészeti alkotások: például a festmények, a grafikák, a metszetek, a szobrok, továbbá a könyv- és sajtó-illusztrációk, a személyes (családi) fotók és a sajtófotók, a plakátok, a különféle aprónyomtatványok és természetesen a diafilmek és a mozgóképek is.
Az előadás végül kiemel több olyan tematikai csomópontot, amelyek jól körvonalazhatók a képi forrásokkal végzett kutatómunka során. Ezekhez a tématerületekhez az előadó konkrét képeket is csatol a bemutatása során, válogatva a gyermekkortörténet hallatlanul gazdag hazai és nemzetközi forrásaiból.

Molnárné Aczél Eszter
MINDENT A GYEREKRŐL? MÚZEUM ÉS GYEREMEK: EGY KIÁLLÍTÁS TANULSÁGAI

Manapság egy múzeum nem nevezheti magát korszerűnek, ha nem tervez gyerekprogramokat, nem tekinti potenciális látogatóinak a gyermekeket. A Gyerek/Kor/Kép kiállítás kurátoraival pedig olyan koncepciót szerettünk volna megvalósítani, mely egyrészt feltérképezi a magyar művészetben a gyerekeket megjelenítő képanyag jelentős részét, másrészt áttekintést nyújt arról a „tükörképről”, amit a képzőművészet a gyerekekről történő gondolkodásból megmutat. Mindezt a gyerekeknek is könnyebben érthető, többszintű kommunikáció alkalmazásával.
A nemzetközi múzeumi világban az elmúlt 40 évben számos olyan kiállítás született, mely valamilyen formában a gyermekségről, vagy a gyermekekről szólt. Ilyen volt pl. a párizsi Musée Marmottan Monet kiállítása „a gyermekről a művészetben” 2015-ben. Amíg a párizsi kiállítás egy alapvetően áttekintő, kronologikus formában elrendezett anyagot mutatott be a hagyományosan az impresszionisták műveit láttató kis múzeum villaépületben, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában tematikusan mesél a gyerekkorképekről és minden korosztály számára tartalmaz felfedezésre váró elemeket.
Törekedtünk a látogatókból kiindulni, befogadói viselkedéstípusokból kiindulni. A kísérlethez fűződő tapasztalatainkról szeretnék előadásomban beszámolni.

Ragó Anett
INTELLIGENS CSECSEMŐ VAGY UTÁNZÓ CSOPORTTAG?
A FEJLŐDÉSRŐL VALÓ GONDOLKODÁS VÁLTOZÁSA A PSZICHOLÓGIÁBAN

Előadásomban a huszadik századi pszichológia módszereinek és az ezekből kapott eredményeinek változásával azt szeretném demonstrálni, hogyan változott a gyerekekről alkotott kép a tudományban és ez hogyan hatott a társadalomban kialakult gyerek-képre. A kompetens csecsemő „megszületésével” megváltozott az is, ahogy a gyermeki fejlődésről gondolkodunk. A lassú, fokozatos érés, a belátáson alapuló tanulás, a szervezettség állapotának irányított elérése helyett a fejlődés a lehetőségek elvesztését kezdte jelenteni. Egyre fontosabb lett, milyen környezetbe kerül a csecsemő. Milyen ingerek érik, milyen tapasztalatokat szerez, mi az a tudás, amit korán el kell csípni, hogy megmaradhasson felnőttkorra – nyelvtanulás, mozgás, sport, számos képesség adja a felnőttkori boldogság kulcsát. A csecsemőkor most lehetőség lett, a gyerek a felnőtt álmainak beteljesítője: ha megfelelő tréninget kap, tudatosság, erőfeszítés nélkül tehet szert alapvető képességekre, ami biztosan sikerhez vezet. Érdekes megfigyelni, hogyan fordult a figyelem az egyre kisebb életkorú gyerekek felé, hogyan lettünk képesek megérteni, mit is gondolnak az újszülöttek. De vajon valóban értjük? Az új tudományos módszerek, az új eredmények kapcsán keletkező viták szerencsére segítik a józan gondolkodást. Az újabb elméletek (Michael Tomasello kulturális fejlődési modellje vagy Gergely György és Csibra Gergely nagy hatású szociális tanulás-elmélete) újabb szemléletváltást ígérnek – arra fektetik a hangsúlyt, hogy mi az, amit mi, a felnőtt társadalom mutat a gyereknek? Mi az, amit a gyerek készen vesz át a felnőtt viselkedésének megfigyelése által? A korán meglévő képességek értelmetlenek egy segítő, irányító felnőtt közeg hiányában. Kérdés, hogy ezek az elméletek segítenek-e közelebb kerülni a gyermeki gondolkodáshoz?
Ebben a gondolatkörben maradva, előadásom második felében a gyerekrajzokról alkotott elméletek, értelmezések segítségével szeretném demonstrálni ezt a szemléletváltást. A legtöbb szakember a gyerekrajzokban a fejlődés nyomait, jellegzetes motívumait keresi. Olyan általános jegyeket, amelyek egyértelműen jelzik, hol tart a gyerek az értelmi fejlődésben. Ugyanakkor a rajzot spontánnak tekintve keresik az érzelmi élet nyomait az ábrázolásban. Miközben a rajzolás aktusa önmagában egy igen elvont gondolkodás jelenlétére utal:  a gyerekek hamar átlátják a képek referenciális természetét. A névadás igénye, a külső referencia keresése nagyon korán megjelenik a fejlődés során. A gyerek egy komplex reprezentációs mechanizmus segítségével fogja fel, hogy a rajzok szólnak valamiről. A rajzolás tehát egy kulturális aktus. Nehéz elhinni, hogy itt nem jelenik meg a modell követésének igénye. Ha így nézzük, akkor valóban feltételezhetjük, hogy a gyerekrajzok egy belső világot tükröznek? Ösztönös ábrázolások, érzelmi tükröződések valóban? Vajon mit jelent a gyermeki, az éretlen, az ártatlan a rajzok esetén?

Deáky Zita
A MAGYARORSZÁGI GYERMEKMUNKA
A FÉNYKÉPEKEN A 20. SZ. ELSŐ FELÉBEN

A munkát végző gyermekeket Magyarországon a 19. század végi fényképeken spontán módon, gyári, bányászati, csoportképeken ábrázolták. A 20. század elején az ipari gyermekmunka már szociálpolitikai, iparfelügyeleti, iparegészségügyi, pedagógiai, kriminalisztikai, gyermekvédelmi kérdésként jelent meg, és ezzel párhuzamosan szaporodtak meg azok a fényképfelvételek és ábrázolások (rajzok, metszetek), amelyeken a gyermekek  kisiparban, boltokban, utcán stb. dolgoztak, mintegy alátámasztva, igazolva a gyermekmunkát szabályozni kívánt diskurzust. A szegénység, az első világháború és következményei, a gazdasági világválság egyre több gyermeket kényszerített a családon kívüli, éhbérért való munkavégzésre, amely gyakran testi, lelki, szellemi fejlődésüket visszavetette. Pedagógusok, orvosok, szociálpolitikusok, újságírók igyekeztek segíteni a hatósági gyermekvédelmet, amihez hozzá tartozott az adatfelvétel, esetleírás és gyakran a fényképezés is.
A falusi közösségekben a 20. század elejétől, polgári mintára kezdődött a családi fotó készíttetése városi műtermekben vagy vándorfotográfusok révén. Ezeken a családi fényképeken ott áll/ül a gyermek, rendszerint az előtérben, középen. A korai nagyobb mezőgazdasági munkákat ábrázoló fotográfiákon – cséplés, szüret – a csoportban szintén láthatóak a gyermekek. A paraszti munkát végző gyermekábrázolások azonban csak a 20. század első évtizedeiben jelentek meg, elsősorban etnográfusok, szociográfusok felvételein és az ő szemszögükből ábrázolva. Ezeknek az ábrázolások egy része spontán módon, másik része beállításként készült, mintegy alátámasztva az etnográfiai leírást. A paraszti életet a munka strukturálta és határozta meg, amely a családi munkamegosztáson – férfi, női és gyermekmunkán – alapult. Ennek minden fázisában ott volt a gyermek születésétől kezdve, és fokozatosan, nemi és korosztályának megfelelően nevelődött bele ebbe a világba. A fényképeket készítő etnográfusok, szociográfusok különbséget tettek a családi körben és a családon kívül dolgozó gyermekek ábrázolásánál, mert a háttérben eltérő gazdasági és társadalmi összetevők álltak, és eltérő életutat is kijelölt a gyermek számára.

Fogarasi Klára:
A GYERMEK (fény)KÉPEI - KICSI FELNŐTTEK A NÉPI KULTÚRÁBAN

A 21. században, a gyermekeink jövőjét jobbá tenni igyekvő törekvések során a történeti példák vizuális változatai egyre nagyobb szerepet kapnak. Az egyes helyszíneken, történelmi korszakokban töltött gyermekévek igen eltérőek egymástól a lehetőségek függvényében. A 20. sz. első felében készült fényképek a hagyományos népi kultúra és vidéki életforma keretei között növekedő gyermekek mindennapjait és ünnepeit alakító szabályrendszerek és szokások változatait is rögzítették, nemcsak a kicsi arcát, ruhácskáját, vagy az adott élettereket.
A professzionális fényképészek által készített műtermi képek, és tudományos céllal az ország különböző pontjain rögzített felvételek látványos bizonyítékai annak, hogy a gyermekek kicsi világa épp olyan volt, amilyen közvetlen környezetüké: korszakonként, vidékenként, időben és térben eltérően. A kisebb és nagyobbacska gyermekek az élet minden pillanatában a családi történések résztvevői voltak, így a felnőtté válás útján, a belenevelődés során a megfigyelésre, tanulásra folyamatos lehetőségük adódott, miközben az adott munkafolyamat vagy cselekvés sorrendjét fokozatosan, majd teljességében elsajátították. Már a szülők által nekik készített, vagy maguk összeeszkábált legkisebbek játékai is a „nagyok világát” mintázták kicsiben, s igen korán elkezdődött a gyermekek tanítgatása, sőt önálló munkavégzése. Az eggyel több munkáskézre legtöbbször nagy szükség is volt. A családi munkákba való bekapcsolásukkal egyidőben arra is figyelmet fordítottak, hogy mindez (aktív szereplőként való számontartásuk) a gyermek külső megjelenésében is kifejeződjön.
Ebben az előadásban a fényképek gazdag információ-tartalmából három témakört választottam az elemzéshez. A gyermekek öltözete, tevékenysége és gesztuskommunikációik ugyanis látványos bizonyítékai beilleszkedési törekvéseiknek, a szülői példák követésének. A felvételeken a legapróbb szokás-elemek átvételétől követhető nyomon lépésről lépésre a kulturális mintakövetés folyamata – amelynek lényegi átörökítése annak a társadalomtörténelmi korszaknak jellemzője és meghatározó eleme volt.

Kőnig Frigyes
GYERMEKKORI MONUMENTUMOK

Előadásom azon munkáim létrejöttének történetét, körülményeit kívánja feltárni, amelyeknek gyermek a témája, vagy gyermekek szerepelnek. Számos ilyen képem van.
1989-ben négy hónapos ösztöndíjat kaptam a Római Magyar Akadémiára. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a munkaprogramom, de az mindenesetre szerepelt benne, hogy tanulmányozni kívántam az antik Róma művészetét, át kívántam élni a hely szellemét. Ez volt az első olaszországi utam, nagy elvárásokkal készültem a kalandra. Csak a legszükségesebb dolgokat tettem be a bőröndömbe, nem szeretek sok holmival utazni. Valahogy a pakolás közben a kezembe kerültek gyermekkoromból származó fotók, gondoltam elrakom őket, talán az jutott az eszembe, hogy kitágítom majd a külföldi tartózkodás időtartamát, nehéz időket éltünk, s egész fiatal voltam.
Nem tudtam könnyen feloldódni Rómában, napok kellettek ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam. Hetekig csak mászkáltam, annyira érdekesnek találtam mindent. Majdnem minden sarkon ókori maradványokat találtam, éjszakánként a kivilágított kirakatok mikrovilágában merültem el.
Egyik antikvitás-bolt régi litográfiákat, rézmetszeteket pakolt ki, s nagyon érdekesnek találtam ezeket a képeket, amelyek még a fotó előtti világból származtak, s mindent kissé, vagy nagyon torzítva ábrázoltak. Valójában ez volt az, ami beindította a fantáziámat, és a kissé céltalanul elpakolt gyermekkori képeket kezdtem témául felhasználni. A régi monokróm nyomatok sajátos megjelenését igyekeztem követni a festészet eszközeivel.  Talán az otthon maradt családtagjaim, s mi tagadás, a honvágy is inspirált. Öt, ilyen témájú képet festettem az Akadémián, a sorozat többi darabját már itthon készítettem. Egy évre rá sikerült az anyagot a néhai Dorottya-utcai Kiállító teremben bemutatnom.  A kritikusok megállapították, hogy az alkotásokon megfigyelhető a Kádár-korszak szomorú gyermekkorának a világa, illetve a korszak kritikája. Ezen először meglepődtem, mivel ezekre valójában nem gondoltam , s mondhatom, boldog gyermekkorom volt, de az eset rámutatott arra, hogy alkotás közben, indirekt módon, különféle tartalmak rakódhatnak a műre.
Később több, gyermek-témájú képet festettem, a tárlaton kiállított Genetikai Quodlibet /1992/ első kislányom születése után egy évvel később készült. A Quodlibet különleges alkotói eljárás, a véletlennek és a tudatos dolgoknak sajátos keveredése jellemzi. Ilyen témájú tárlatom 1993-ban nyílt a Fészek Galériában, s az említett festmény is a kiállított művek egyike volt.
Az idők során még két gyermekem született, és velük kapcsolatban is világra jöttek művek, azonban ezek elemzése már meghaladná a szinopszis kereteit.

Sturcz János
A KORTÁRS MAGYAR MŰVÉSZ ÉS CSALÁDJA

A kilencvenes évek második felétől a nemzetközi művészeti szcénában domináló nemi identifikációval szemben az önazonosság meghatározásának merőben eltérő, inkább a személyhez, a szűkebb emberi közösségekhez, családhoz kötődő formái, az intim személyesség egyre nyíltabban vállalt megnyilvánulásai jelentek meg a magyar művészetben, különösen a női alkotók körében. Sturcz János előadásában rövid történeti felvezetést követően ezen műveket fogja vizsgálni, a kortárs magyar alkotók család- és gyermekképét, a gyermek motívumának szimbolikus jelentésváltozásait nemzetközi kontextuson keresztül értelmezve.

Tatai Erzsébet
GYERMEKÁBRÁZOLÁS A KORTÁRS MAGYAR MŰVÉSZETBEN

Amióta a pszichológia felfedezte a gyerekkor jelentőségét a személyiség megalapozásában, és amilyen mértékben az elmúlt mintegy száz év során mélyült, differenciálódott és finomodott az erről való tudás, az épp annyira szivárgott be és terjed szét a kultúra minden szegmensébe. Olyannyira hogy még a TV-sorozatokban is a Helyszínelőktől a Született feleségekig a gyilkos motívációját igen gyakran gyerekkori bántalmazásokra, traumákra és frusztrációkra vezetik vissza; s ha a néző meg nem is bocsát a bűnösnek, de megérti rémtetteinek okát és indokát. A száz évvel ezelőtt elterjedő különböző reform-pedagógiai irányzatok a maguk gyerekekről és gyerekkorról alkotott filozófiáival szintén hozzájárultak a gyerekkor iránti modern érdeklődés felkeltéséhez; az egyes gyerek-individuumok felértékeléséhez pedig a sorra kipattanó pedofil botrányok mellett a csökkenő születésszám járulhat hozzá – legalábbis Európában. Ez az érdeklődés elsősorban az irodalom majd a film gyerekekről, gyermeki sorsokról szóló alkotásaiban mutatkozott és mutatkozik meg – valamint manapság a családok és profik által készített fotográfiák végtelent közelítő számában, nemegyszer a pedofil tekintet termékeiként.
A gyerekeksorsról, gyerekek problémáiról alkotott mai nézetek a képzőművészetben erősen szűrten jelentkeznek. Mintha a műfaj kényszerítene meditatívabb attitüdöt a nézőre és alkotóra. Nincs sok művész, aki olyan kemény közvetlenséggel tárna fel problémákat, mint Tracey Moffat, Balthus vagy Fiona Tan. Mindazonáltal számos kortárs magyar képzőművész ábrázol gyerekeket. A legkülönbözőbb motivációkkal és célokkal fogalmaznak meg kérdéseket vagy állításokat a gyermeki létről, gyerekkorról. Más esetekben a gyermek ábrázolása valami mást közvetít, valami mást képvisel.
Igen szerteágazó az a tematika (a BTM Gyermek a magyar képzőművészetben című kiállításban csaknem minden témához találunk kortárs alkotásokat) és az a mód, amelyben és ahogyan megjelennek a gyerekek. Szépfalvi Ágnes von Uray és Hajdú Kinga csaknem hagyományos módon – ami a szépséget illeti – ábrázolnak gyerekeket, Chilf Mária, Kovács Lola és Mojzer Zsuzsa gyerekképeiben valami rejtélyes, félelmetes vagy szimbolikus erő rejlik, ami túllendít szokásos gyermekképezeteinken. Hecker Péter nyilvánvalóan rombolja le szentimentális viszonyulásunkat, hogy a gyermekábrázoláson keresztül valami mást közöljön rólunk (akár saját gyermeki énünkről). Az egyik legizgalmasabb kérdés itt az, hogy a művész gyerekkorára való visszaemlékezés hogyan jelenik meg; milyen jelentéseket generálnak Gőbölyös Luca, Beöthy Balázs, Jakatics Szabó Veronika, Szűcs Attila képei; a felidézés során a lelki affektusok hogyan társulnak azzal a történelmi korszakkal, amikor ők gyerekek voltak – legyen az emlékkép fiktív vagy valóságos. Irreleváns, hogy az emléknyom mennyire ágyazódik a konkrét személyes múltbeli élményvalóságba, lényegesebb az, hogy az alkotás jelenében milyen múltat re/konstruál a művész.

Fehér Ildikó:
AHMED A VÁRBAN ÉS A BAROSS TÉREN: GYEREKRAJZOK 2015 NYARÁRÓL

Gyerekrajzok  ̶  rajzoló gyerekek: a 16. századtól témája a festészetnek, mint Giovanni Francesco Caroto, Kann Henrik sokat idézett képein. Az alkotó gyerek vagy gyerekrajzok hagyományosan pszichológiai megközelítést kínálnak fel: önportré valós vagy idealizált környezetben. Ebbe a kapcsolatba szól bele a fotó, a dokumentum fotó. 2015-ben a The Wall Street Journal újságírója vitt nagy csomag színes ceruzát és zsírkrétát a Baross térem várakozó menekült családok gyerekeinek: gyerekrajzok tömege született, vágyott, álombéli világok képi megfogalmazásai, a barokk és a biedermeier boldog illuzionizmusa a jelen korban. A gyerekek szóban is megfogalmazták rajzaikat, róluk  ̶  a szülők beleegyezésével  ̶  fotók is készültek.
Migráns gyerkfotók és festmények: Iski Kocsis Tibor 2003-ban a BM debreceni befogadó állomásán afgán, iraki és grúz menekült családok gyerekeiről készített felvételeket  ̶  a családok beleegyezésével, egy szociális munkás segítségével. Az IDENTITÁS nevet viselő projekt keretében 13 fotó készült melyek alapján késöbb 8-ról  nagyméretű olajfestményt készített.