Holnapig látható Somogyi Tamás Gázlótér című kiállítása

Holnapig látható Somogyi Tamás Gázlótér című kiállítása az epreskerti Parthenón-fríz Teremben.
A tárlatot Mányoki Endre író, az MKE Tanárképző Tanszékének adjunktusa nyitotta meg. A megnyitó szövege itt letölthető és az alábbiakban olvasható.

Tömegtelen tömeg

Somogyi Tamás kiállítása a Fríz-teremben
2016. április 12.

Az író ír - és néha olvas.
Az olvasó olvas - és gyakorta ír.
A többiekről már ne is beszéljünk.
De mit csinál a szobrász? A szobrász gondolkodik.

"Egy gondolkodó szobrász" - így jellemzi Várnagy Ildikó Somogyi Tamást egy katalógus előszavában. Nekem azonban úgy tetszett, rövid életem hosszú során, hogy a szobrászra mindenkor a gondolkodás csöndje volt és maradt a legjellemzőbb. A szavak, de még a beszélgetések is, csöndszigetek a hallgatás terében.

A tér néma. Az ember beszél. A térnek nincsen szüksége értelemre, az ember pedig mindig érteni akar. Mert az ember, kénytelen-kelletlen, az önmaga által, önmagának berendezett világban él. Persze, az égbolt, az erdő --- a szükség, hogy mindazt, ami az értelmet magába foglalja, ha birtokba venni nem tudjuk is, legalább érzékeljük.
Az ember számára a megalkotott tér a létezés feltétele. Szellemi tér, de telis-tele tárgyakkal: teleírt papírlapokkal, festett vásznakkal, hegedűkkel és sípokkal, öltözékekkel, kilátókkal - és igen, szobrokkal.

Az ember világa: határolt univerzum, korlátok közé szorított végtelen. Testében, szellemében egyaránt. Merő ambivalencia: a saját létezésem mint mások létének feltétele, és viszont: a mások léte nélkül magam életképtelen vagyok. A minden értelemben értendő tárgyalkotás a szüntelen létre/hozás szükségességének belátása.

A szobor szó jelentése: rúd, oszlop. Horvát-szlovén jövevényszó, de hogy mikortól él a magyarban, arra nincsen adat. „Jelentése a mai értelemben vett szoborrá nyelvünk fejlődésének eredménye.”
Az oszlop a földet köti össze az éggel.

"A ministráns odavitt egy csésze sűrű és gőzölgő csokoládét, amit Nicanor atya egy szuszra felhajtott. Majd zsebkendőt húzott ki az ujjából, megtörölte a száját, széttárta a karját, és lehunyta a szemét. Nicanor atya ekkor tizenkét centiméterre a föld fölé emelkedett." Az idézet a Száz év magányból származik. Tizenkét centi - ez a lényeg. Ez a magasság a föld és az ég között elegendő bizonyság Isten létezésére. Az oszlop ennél - gyakorta - sokkal magasabb. Válhat toronnyá, fatörzzsé, lajtorjává - az út a fontos, ami összeköti az életet a léttel.

Sztobor – szobor; rúd/oszlop – szobor: "a változás nyelvünk fejlődésének eredménye". A szoborba foglalt jelentés, a jelentésben összegződő, és teljességükben soha ki nem bontható jelek, indulatok, felismert és megsejtett rendek testesítik meg az utat, amelyet mindenkinek, alkotónak és szemlélőnek egyaránt, egyedül, személyen, magába zárt és onnan kibomló univerzumként kell bejárnia.

1995-ben Somogyi Tamás megtaposta addigi életművét. Pontosabban: korábbi munkáinak jellegadó elemeit (pl. Ulysses, a Lépő alak esernyője) beletaposta a földbe. Még pontosabban: földre emlékeztető műanyag plasztikákba, brutálisan fölnagyított érmékbe. A többszörösen rétegzett jel-együtteseket egyetlen jelbe tömörítette. Mintha cserépbe ültette volna őket: lássa, mit terem ez a különös mag?
Amit itt látunk, azt teremte.

Főtémaként a korpuszt, Krisztus megfeszített testét a kereszten. Fekszik a földön. A középső rúd (oszlop) még nem jelöli az utat földi és égi között. De már meg van mintázva, földből, sárból: gyantából. Darabokból, darabokban.

Ez a másik főtéma: a részlet. Az egész, a megfeszített/kiterített test egymástól elszakadt darabokból áll össze sugallt, szándékolt egésszé. Úgy pedig, hogy mindegyik rész önmagában egész – egy-egy ember teste, mozdulata, kínja, bezárkózása vagy kitárulkozása. Eldönthetetlen, hogy születnek-e vagy pusztulnak, elvesznek éppen. Ami bizonyosnak látszik: hogy küzdenek a kővel, ami a testük szervetlen része, és mégis a része. Szerves a szervetlennel miképpen szervesülhet? Miféle földalatti, föld fölötti harc ez, idézhetem Pilinszkyt, s tovább: "a zűrzavar csak egyre nő".

Az újabb elem: maga a kockakő. "...a párizsi barrikádok szimbólumától (jut el a szobrász) az elpuhult formáig, amit csak az erő keretei tartanak össze" – írja korábban idézett szövegében Várnagy Ildikó. Itt, ebben a korpuszban már nem elpuhult forma, és nem tartja össze semmilyen erő. Erő, ha van, kilökni vagy fölemészteni igyekszik a sérült voltában is sértő kockát, de a küzdelem kilátástalannak látszik.
A kockakő ebben a formarendben a legszélsőségesebb ellentét, a legkeményebb anyag, a legkíméletlenebb idegenség, ami az önmaga alakját kereső emberi életet rombolhatja, fenyegetheti.

Eggyé rendeződhetnek-e a részek? Van-e esély rá, hogy a darabokból egész, a nemekből igen formálódjon?

Mit tehetek én, a szemlélő, az értés kényszerével megvert individuum, hogy legalább időleges megnyugvásra leljek a töredékeknek ebben az egyre növekvő zűrzavarában?
Megpróbálhatom megkeresni az utat, ami az oszlopban, még fekvő állapotában is, a szobrász jeleit követve bejárható. Megkísérelhetem azonosítani, minek-kinek az útját járom. S ha választ kaptam, elborzadhatok: a kő a talptól elfelé a testen át a torokig, a gége gyűrűporcáig hatolt, a sántaságtól a fulladásig tett tönkre minden szervet, testrészt. Kilöknöm ugyanúgy nem sikerült, mint fölemésztenem.
Mi jöhet még?

Nézem a keresztrudat: esendő, rebbenékeny formák, bizonytalan kiterjedés – balra-jobbra ettől a főiránytól alig valami megnevezhető. Az egyik tenyérből talán sikerült a követ kiszakítani, de meglehet, éppen oda készül a másik beágyazódni.
És a mindent összefogó elem: a vállak, lapockák - és a fej – erőteljesek, súlyosak, mind magukban is jelentést hordozók. Képesek terheket cipelni, utat mutatni, értékeket sugallnak. A koponya masszív, robusztus, törhetetlen. Csak az a gége ne volna, a belészorult kockával! És a talán véletlen, árulkodó elem: hogy a követ a torokban két emberi lény, két markáns, cseppet se szenvedő-vívódó alak tartja szilárdan, kíméletlen biztonsággal. A két fejbiccentő izom.

Darabokból egészt ez a "pavé", az a "cubique" szervez, és ez az egész a fájdalom, a fulladás, a halál útja.

Van-e mégis esély, hogy a nemekből igen formálódjon? Ha van, az nem kevesebb, mint a megszerzett közös tudás, a tudat, hogy a saját létezésem mások létének feltétele, és viszont. És ebben a közösben a kereszt fektéből felemelkedik, feltámasztódik, feltámad. Újra az ismert ambivalencia: a test kínjai fokozódnak, de az oszlop áll, s immár összeköti az eget a földdel. Rajta az ember fia egészen, és az ember maga darabokban.
Erről a korpuszról, a szoborról - akkor majd - a rész-testek, erőtlen kohéziójuk fogyatkozván, talán leszakadnak és a földre hullanak. De vagy a kövekkel együtt, vagy - higgyünk benne! - a kövek hamarabb. Bízzunk, mást úgysem tehetünk, bízzunk a gravitációban!

PS. Mindvégig nem beszéltem az épített térről. Részben azért, mert ha érzékelni nem érzékelem is, kellő szigorúsággal, önnön korlátaimat, túl messzire nem merészkedem. De azért is, mert itt, a végén akartam szóba hozni. Az épületet, az épített teret ugyanis használjuk. A szobrot nem tudjuk használni. A szobor: van. A szobor a gondolkodás luxusa. Somogyi Tamás ezt az élményt kínálja fel nekünk.

Mányoki Endre