Funták Gyula

Kutatás, oktatás

Tárgy: Művészeti Geometria

A tapasztalati úton megszerzett ismeretekkel jól boldogulunk a mindennapi életben. Viszont ezeket az élményeket, ha vizuálisan fel akarjuk dolgozni úgy, hogy új jelentéstartalmak hordozóivá váljanak, akkor tovább kell lépnünk. Tisztába kell kerülni a belső törvényszerűségekkel, összefüggésekkel. Akár a beszélt nyelv esetén a nyelvtani szabályokkal. Az első összefogottabb írások, mint sok más esetben itt is a görögöktől maradtak fenn. Most Geminosz egy írását említenénk, amely a szkénográfia meghatározásáról szól:

Az optikának az a része, amit szkénográfiának nevezünk, azt vizsgálja, hogy a formák képeit hogyan kell rajzolni. Minthogy a létezők nem olyannak látszanak, mint amilyenek, az őket nézők nem az alapul szolgáló arányokat mutatják, hanem amilyennek látszanak, olyanokként csinálják meg. Az alkotó célja az, hogy a látvány szempontjából jó arányúvá (euritmikussá) tegye a művet, és amennyire lehetséges, az ilyen optikai csalódásokkal szemben védőeszközöket találjon ki úgy, hogy közben nem a valóság szerinti egyenlőségre vagy jó arányúságra törekszik, hanem a látvány szerintire.
Ilyenféle az, az alapelv (logosz), mely a szobrász munkája végeredményének látszólagos szimmetriáját megadja, hogy a látás viszonylatában jó arányú legyen, és lényege szerint ne hiába dolgoztassék ki szimmetrikusnak. Ugyanis a tárgyak különböző távolságban elhelyezve nem olyanoknak látszanak, mint amilyenek (a valóságban).
A görög kultúrkör hatása tovább élt a római kultúrában és meghatározó módon képes volt alakítani azt. A római falkép festészet ábrázolásai már előre vetítik a később felfedezett perspektivikus ábrázolási összefüggéseket. Nyomon követhetők a térszemlélet színekkel és téri elemekkel létrejött világának alakulása, amely elvezet minket egy szinte barokkosnak nevezhető világig. Rendkívül tanulságosan szemléltetve azt a gondolati kört, amit újra és újra bejártak különböző korokban.
Ezekből a témakörökből adódó problémákkal a képzőművészet minden területén találkozhatunk.
„ A tárgyak különböző távolságban elhelyezkedve nem olyanoknak látszanak, mint amilyenek a valóságban.” Ezt a sort címként is szerepeltethetnénk a későbbiekben. Ugyanis ebben az irányban próbáltuk összegyűjteni a meg lévő információkat és ezeket összegezve létrehozni egy átfogó értelmezési rendszert.

A reneszánsz kultúrában jött elő ismét erőteljesen az érdeklődés ezen összefüggések megfejtése iránt. Módszereik megfigyelésekre támaszkodtak. Az 1300-as években a perspektíva ismerete újra értelmezte, ugyanis a kép felületét és anyagtalan vetítősíkká alakította át a műalkotásokat. Alakot adott a végtelen fogalmának mivel az enyészpont kifejezés meghatározása szerint, „párhuzamos” egyenesek metszéspontja. Az általuk felfedezett és meghatározott egy iránypontos perspektíva a látás tapasztalataiból kiinduló tervezési – szerkesztési gyakorlat lett, amely bár nem azonos a valósággal, mégis képes feltárni annak összefüggéseit. Hatása túlmutat a kétdimenziós felületek alakításán. Megváltoztatta a szobrászok és építészek addigi térhez való viszonyát.

Az elképzeléseik megvalósításánál kezdték használni mindennapi munkájuk során a művészek. Azonban már ekkor komoly ellentmondások is jelentkeztek a látottak és az úgynevezett széli torzulások között.  Az akkori ismeretek nem léptek túl a tudatosult téri struktúrákon, háttérbe szorult a közvetlen látás tapasztalatainak  figyelembevétele.  Egy egyenes a valóságban ugyanis egyenes, ám a látásunk szerint már kérdéses ez. Viszont az általuk felállított rendszer jól szerkeszthető, kivitelezhető és így létre tudtak hozni a látott térhez már nagyon hasonlító, azt megidéző elképzelt tereket, formákat. A következő korszakok sokáig a Piero della Francesca által összefoglalt rendszert fejlesztették tovább. Pozzóék a barokk korban a gyakorlatias megoldásokat hoztak elő, hiszen sokféle formájú felületre kellett a láthatóságnak megfelelő képet készíteni.
A későbbiekben az elméleti oldal került előtérbe és így született meg a múlt században oktatott ábrázoló geometria tananyaga, többek között a Monge rendszer. Ez viszont már elszakadt a látás közvetlen tapasztalataitól és inkább a műszaki területeknek kíván megfelelni.  A geometriát a matematikai levezethetőség vizsgálatának tárgyává tette. Ezért vált szükségessé a művészeti megközelítés szempontjából elsődleges látás értelmezés újbóli vizsgálata és itt kapcsolódunk vissza a görög kultúra kezdeményezéseihez, de már felhasználjuk az időközben feltárt ismereteket.
Az optikai illúziók már viszont túlmutatnak ezeken az alap nézeteken és ezek kijátszásával különleges, megtévesztő hatást képesek elérni. Ezek ismerete igen kitágítja a hallgatóság képzeletét, fokozza motiváltságát. Egészen jelen korunkig a kortárs művészeten keresztül vizsgáljuk meg korunk technikai lehetőségei által kínál új irányokat. Hiszen a cél, hogy az ifjú alkotók egy komoly vizuális háttérrel képesek legyenek plusz összefüggéseket felmutatni.

A művészeti céljainkról nagyon szépen nyilatkozik Barcsay Jenő: „Az én tárgyam a funkcionális anatómia és tárgyábrázolás. Nem az a lényeg, melyik izom melyik csonton található. Az csak az alap, az eszköz. A célom az, hogy megtanítsam a növedékeket látni és a látott dolgokat ábrázolni. A tárgyak szerkezetét, alapját, kiterjedését kell felfedezniük, a tér, a sík, a három és két dimenzió tulajdonságait”.

Érdemes átgondolni a látásunk első lépését, a szembe érkező, a lencséken keresztül „vetített” két képet. Ez a két kép fordítottan mutatja a valóságot és görbült felületű, mivel a szemgolyó belső, hátsó oldalán egy gömbfelületre vetítve keletkezik. Így az eredetileg egyenes szakasz íveltnek mutatkozik. Az agyunk azonban nem csak összegzi a két képet, hanem a látáson kívüli tapasztalatokat figyelembe véve korrigálja az érzékelt információt, így a tudatosult képnél már valós egyenest akarunk látni az elménkben. A nézési iránnyal megegyező információknál, nincs is túl nagy eltérés, hiszen itt a gömbfelület majdnem síkot alkot. Viszont a szélek felé egyre ellentmondásosabb lesz a helyzet. Itt a látókúpra (amely egy torzított kúp valójában) gondolunk. Természetesen a nézéskor a tekintetünk végigjárja a látvány érdekesebb pontjait és így próbálunk egy át fogó képet kapni, viszont ilyenkor változtatjuk folyamatosan a nézési irányt és ez által ugyanaz az egyenes egyszer lefelé, később felfelé hajlik el a látványon belül.
A valóság érzetet legjobban akkor közelíthetjük meg, ha nem akarjuk egy egységesített rendszerbe foglalni a látottakat, hanem elfogadjuk, hogy sok kis elemből épül fel a teljes benyomásunk.

A geometrikus szemléletű gondolkodás azonban nem csak itt tud eligazítani minket a belső összefüggésekkel kapcsolatban, hanem az emberei test szerkezetének kialakulásában és felépülésében is.
Az embernél a legnagyobb külső erőt a gravitáció jelenléte adja, amely meghatározza életünk minden pillanatát. A végtagok minden lépésnél szembesülnek ezzel az erőhatással, így szükségessé vált kivédeni ezt. Az állatvilágban máshol egyszerűbb élőlényeknél is jelenlévő forma került előtérben (argonauták, karácsonyfaféreg, fészkes virágú növények, páfránylevelek, szulákfélék, stb.) a spirál. Azonban nem csak az élőlényeknél, hanem a galaxisoknál és a vízörvénylésnél is megtaláljuk ezt a térformát. A hüllőknél és az emlősállatoknál négy csavart formává vált a négy végtag. Az emberi testnél az álló helyzet miatt viszont végigvonul az egész testalkaton.

A hallgatóság ezeket az ismereteket rajzos feladatokon keresztül gyakorolják és ismerik meg. Fokozatosan egy eszközt kapnak a kezükbe, hogy mélyebben képesek legyenek mintegy hozzányúlni a valóság adta keretekhez és művészeti célokra továbbtudják alakítani azt. Az új technikai lehetőségeket így jobban ki tudják használni, hiszen olyan előképekkel rendelkeznek már, amelyekkel a végső látványos kivitelezést tartalmasabbá tehetik.

Ajánlott irodalom:
Kőnig Frigyes – Funták Gyula :Művészeti Anatómia és Geometria / Semmelweis Kiadó
Kőnig Frigyes :Orbis Pictus / Enciklopédia Kiadó
Szemtanú sorozat :Perspektíva / Park Kiadó