Szabó Ádám DLA

Kutatás, oktatás

Saját szobrászi tevékenységem abból a tanulmányaimból és családi hátteremből fakadó szüntelen küzdelemből fakad, amellyel megpróbálom integrálni a klasszikus szobrászati hagyományt, de egyúttal meg is újítani vagy inkább a magam számára értelmezhetővé, megélhetővé tenni azt. Munkám során sokféle anyaggal és technikával próbálkoztam a kőfaragástól a hegesztésen vagy különféle műanyagok kipróbálásán át egészen a fotóig vagy videóig. A klasszikus tradíciót olyan alapvető tudáskincsnek gondolom, amelyből folyamatosan lehet meríteni, de amely egyúttal dinamikusan alakítható is. 

Elsődleges szempontom egy mű értékelésekor, hogy a saját maga által kijelölt követelményrendszernek minél pontosabban feleljen meg. Másodlagos szempont egy kész mű esetében, hogy a kérdésfelvetés adekvát-e, korszerű-e, de természetesen hallgatói munkák készülése közben mindkét szempont ugyanolyan hangsúlyt kell, hogy kapjon.

A tanár elsődleges feladata kell legyen a kreativitás serkentése, az önálló kezdeményezések bátorítása. A szükséges természet utáni tanulmányok után gyakran igen nehéz a saját út megtalálása, ez általában az egyetem másod- és negyedéve között szokott megtörténni. Ezt a célt szolgálhatják olyan kreatív feladatok, amelyek egy-egy téma köré csoportosulnak, és lehetőleg kiállításon is bemutatásra kerülnek, ezáltal ösztönözve a hallgatókat.

A szobrászati technikák, anyagok és hozzáállások széles skálája a szobrászat történetének egészére vonatkoztatva a mához viszonyítva nem volt jellemző, a klasszikus műhely- majd később akadémiai oktatás keretében a növendékek elég jól behatárolt keretek között mozoghattak. A szobrászat technikájából adódóan mintázásra (additív) és faragásra (szubsztraktív) oszlott. E két metódushoz csatlakozott később a konstrukció, majd a kinetikus szobrászat stb., a század második felében pedig a konceptualizmus jelentett teljesen új alapállást kiegészülve az új, korábban elképzelhetetlen anyagok és eljárások széles skálájával, amennyiben azt a gondolati, formai és tartalmi egységet, amelyet a klasszikus művészet képviselt megbontotta azáltal, hogy a gondolatot (koncepciót) részesítette előnyben, és a munka anyagban való létrejöttére a kivitelezés szót használta. Szükségesnek tartom ezen alapállások ismeretét a klasszikustól elindulva.

A szobrász nem feltétlenül a szavak embere, de egy hallgatónak rendelkeznie kell azzal a minimális szókinccsel, amellyel képes akár szóban, akár írásban megfogalmazni saját gondolatait, illetve véleményt alkotni mások szobrairól, művészetéről. Fontos, hogy erre megkezdjék a felkészülést a munkák közös megbeszélése útján, előadásokon (meghívott előadókkal is), vagy akár közös kiállítás- és műteremlátogatások révén. Az ilyen alkalmak segíthetik olyan termékeny, alkotó légkör létrejöttét, amely jó hatással van az egyéni munkákra és munkamorálra.

Ahhoz, hogy egy hallgató tisztába jöjjön a saját értékével önismeretre van szüksége, amit nagyban segít, ha különböző anyagokkal és technikákkal is kipróbálja képességeit. Sikeres akkor lehet, ha a képességeinek és felkészültségének megfelelő médiumot (ez esetben anyagot és technikát értve) megtalálja, az ebben való orientálódást kell a tanárnak segítenie és a kísérletezőkedvet bátorítania.

Nehéz lenne a szobrászatról ma egyetlen érvényes definíciót alkotni, a fogalmak tisztázása természetesen szükséges, de szeretném a hallgatókat meggyőzni arról, hogy szellemileg nyitottak maradjanak (vagy azzá váljanak), s ne definíciók mentén próbáljanak művészetet csinálni, hanem ha úgy hozza kedvük, bátran kísérletezzenek a műfaji korlátokon túl is, akár más médiumok felé is kikacsintva.

E szempontokból adódóan a tanár a klasszikus stúdiumok mellett (beleértve a formai és gondolati absztrakciót elősegítő feladatokat) fokozatosan egyre inkább teret ad a hallgatónak saját gondolatai önálló kifejezésére és egy korszerű szobrászati nyelv megtalálására, hogy az ötödév végén sikeresen létre tudjon hozni egy diplomamunkát, amelyben a tanár szerepe már csak konzulensi. A tanárságot olyan folyamatos, dinamikus párbeszédnek tartom a hallgató és a tanár között, amely mindkét felet gazdagítja.