Polgár Botond

Kutatás, oktatás

Személyes pedagógiai módszerről pillanatnyilag az utópia szintjén nyilatkozhatok, kezdő oktatóként leginkább arra támaszkodom, hogy a saját utamon tizenöt-húsz év távlatából mik azok az erősebb benyomások, felismerések, élmények, kulcsfogalmak, melyek mentén megpróbálhatom navigálni a hallgatókat.

Belátható, hogy szisztematikusan tanítani olyasvalamit, ami nem definiálható egy mondatban, már önmagában is egy kicsit ellentmondásos. Ezen a területen aki már sok éves tapasztalattal rendelkezik, nyilván tudja, hogy nincs recept, minden eset egyedi, és egyénenként vagy tud segíteni az előre jutásban, vagy nem. Nem szólva a káros ráhatásokról. Ezen felül szembe kell nézni azzal a szubijektív tényezővel is, hogy a megszerzett tapasztalatok generációnként elavulhatnak. Nem csupán azért, mert a pedagógiai módszerek és elvek folyamatos változásban vannak, hanem mert egyetlen oktatási terület sem támaszkodik olyan magatehetetlenül és bizonytalanul az egyén szubijektív képességeire (tehetség, érzékenység, átélés, elvonatkoztatás stb.), mint az úgynevezett művészeti oktatás, és éppen ezen a területen a generációs különbségek nagyon nagyok lehetnek. Csak tapasztalat útján tudhatom meg, mennyire nagyok. A látás idegrendszeri hátterét a tudomány hatványozott dinamikával tárja fel, de a megfigyelhető alanyok is hasonló tempóban változhatnak. Alig néhány évtized válsztja el az analóg képalkotás és fekete-fehér tévé generációját az érintőképernyőn és videochaten felnőtt generációtól, és hogy valakinek a figyelme fókuszában egy mozdulatlan, legtöbbször monokróm obijektum álljon órákig, napokig, az olyasfajta szélsőség manapság, ami komoly edzést igényel, és módszereinek folyamatos felülvizsgálatára, frissítésére lehet szükség. Magamat az előző csapathoz tartozónak gondolom: analóg kép és formaalkotás, lassú adatátvitel, kevés virtuális jelenlét, gyakorlatias szemléletmód, valós anyagokhoz való ragaszkodás.

Régi rögeszmém a művészeti oktatás saját bőrömön tapasztalt skizofréniáján való töprengés. A középiskolától fogva többnyire két csoportba sorolható gyakorlat volt a mindennapi teendő, egyik a látvány lehető legpontosabb visszaadásának képességét volt hivatott fejleszteni csendéletek, portrék, alakrajzok formájában, másik az úgynevezett kreatív feladat, melynek az előzőtől való eltávolodás, elrugaszkodás, a képzelőerő felszabadítása lehetett a célja. Sok évembe telt, míg e két pólus közötti szakadékot át tudtam hidalni, és az a kényszerképzetem, hogy legtöbben e két part közül valamelyiket választják, vagy jobb esetben ingáznak. Ez a furcsa kettősség a XIX. századi akadémizmus - modernizmus ellentétpár hozadékainak párhuzamos átörökítése az oktatásba, és az organikus egyesítés vagy összecsiszolás problémájával a mindenkori tanuló magára marad, szintézis helyett pedig gyakran állásfoglalás, műfaji hovatartozás alakul ki vagy egy alkotói korszakra, vagy egész életre. Jellemző, hogy akinek jobban megy a leképezés, a sikerélménytől felbuzdulva tovább halad ezen az úton, míg aki ebben a műfajban alul marad, az értelemszerűen a másik irányba fordul, rossz esetben ellenszenv alakul ki benne a látványimitációval szemben.

Meggyőződésem, hogy egy elmélyült modell utáni tanulmány, megfelelően személyre szabott stílusú korrektúrákkal és kellő mennyiségű elméleti lábjegyzettel támogatva rávilágít, hogy a szobrászat történetének több mint 30.000 évnyi figurális anyaga szinte soha nem a látvány jobban-gyengébben sikerült imitálásáról szól. Alapvető törekvésem mindenképp arra irányulna, hogy e felismerés irányába tereljem a hallgatókat. Miután lehetőség szerint megismertem őket, megértettem motivációikat és elhivatásukat, felmértem technikai felkészültségük színvonalát, megpróbálok lehetőleg személyre szabottan mindenkit abban segíteni és arra ösztönözni, hogy a szobrászati hagyomány valamely hozzá közelálló szegmensét, aspektusát mélyebben megismerve keresse a kontinuitást a kortárs vizuális jelenségek, a jelen arculata és a múlt óriási leltári anyaga között. Természetesen arra számítok, hogy ez a ráhatás kölcsönös lesz, vélhetően a saját ismeretanyagom bizonyos részeinek újrastrukturálásához, bővítéséhez, metodikai elképzeléseim alakításához, folyamatos hangolásához vezet, a gyakorlatközpontú vizsgálódásra helyezve a hangsúlyt.